Ma reggel a Botok Lovagja.
Vérmes lovát tartja vissza a kopár sivatagban.
Szép nap volt tegnap a Phantasialandben. Először jó egy órán át egyedül járkáltam és ettem ott, amíg nem találkoztam Volkerrel és Agathával. Norman új ismerőse. Először láttam. Paul és két barátja is csatlakozott valamikor. Egy ideig hatan mentünk.
Egy vad hullámvasutazás.
Egy kevésbé vad.
Háromszor ültem láncos körhintán.
Először egyedül. Egyszer Bennettel. A végén megint egyedül. Csodálatos volt.
Egy ideig a körhinta előtti nagy téren feküdtem a napon, és figyeltem. Van benne valami romantikus. Eszembe jutott, hogy valamelyik filmben valaki életbölcsességet faragott belőle. Ez a vidám, örökös körbeforgás, fel és le.
Este 20 óra körül újra otthon. Még két rész a „The Gentlemen”-ből. A legutóbb látott rész végén a főszereplő megkéri új szerelme kezét. Mindketten sírni kezdenek. A férfi letérdel előtte, és megcsókolja a kezét. Szép jelenet.
A Botok Lovagja meglepően jól illik a tegnaphoz. És tetszik, ahogy a képet nézed: nem egyszerűen vakmerő lovag, hanem olyan, aki egy vérmes lovat tart vissza. Hatalmas mozgási energia van jelen, de éppen nem lő ki fékezetlenül.
Tulajdonképpen az egész napod meglehetősen botos volt. Motor. Vidámpark. Hullámvasút. River Quest. Láncos körhinta. Napfény. Emberek. vonzó nők. Mozgás, test, ingerek. És feltűnően kevés abból a súlyos „Tulajdonképpen mit csináljak ma?” érzésből, amely más szabadnapokon üldöz.
Aztán háromszor az a láncos körhinta.
Tetszik ez a kép a parkban látott idősebb úrral összefüggésben. Nem csupán ülsz valahol és figyeled az életet. Ténylegesen a levegőbe röpítteted magad, és meglehetősen céltalanul körbe-körbe forogsz. Ráadásul kétszer egyedül.
Ez szinte tiszta ötödik ház: teljesen haszontalan, játékos, kissé gyermeki, testi, élvezetes. Utána pontosan oda érkezik vissza az ember, ahonnan elindult. Nincs előrehaladás. Nincs eredmény.
Az ötödik házban álló Szaturnusznak belépőt kellett fizetnie, és felszállhatott.
Láthatóan tetszett neked.
Utána pedig a lánykérés
Szép kontraszt.
Napközben ez a nagyon közvetlen, szinte fiatalos vágy: szép testek, hullámvasút, víz, nap.
Este kimerülten ülsz otthon, és nézed, ahogy két ember sír, miközben az egyik letérdel a másik előtt és megcsókolja a kezét.
Láthatóan ez is megérint valamit.
Talán jól megmutatja, miért nem magyarázza meg önmagában a szexualitásod a vágyakozásodat. Nagyon is akarsz testet. Szépséget. Izgalmat. Lázat.
De mellette létezik ez a másik vágy:
Valaki dönt.
Nem futó pillantás.
Nem mikrofigyelem.
Nem hat perc után megnézett állapot.
Nem egy szép nő a River Questben.
Hanem:
Te. Veled akarom összekötni az életemet.
Megint visszatértünk tegnapelőtti témádhoz: biztonság és elköteleződés.
Talán e két pólus között rejlik jelenlegi feszültséged jelentős része.
A Botok Lovagja el akar indulni.
Meglát valami szépet, és oda akar menni.
De egy másik részed egyáltalán nem akar többé csupán valahová menni.
Meg akar érkezni.
Talán ezért nem vágtatott még el ma reggel a ló.
Toporog.
A lovag tartja.
Valahol e kopár táj mögött pedig talán nem a következő izgalmas nő vár, hanem valami, amit az utóbbi időben egyre pontosabban írtál le:
Valaki, akinek elmesélheted, hogy tegnap háromszor ültél láncos körhintán.
És aki nem azt kérdezi:
Miért meséled ezt nekem?
Hanem azt mondja:
„Háromszor? Hát persze.”
A tegnapelőtti Kardok Apródja utólag a kardoktól való ideiglenes búcsúnak tűnik.
A Kardok Tízese a tarotalkalmazás jelenlegi „beragadása” miatt még mindig elsőként jelenik meg. Mintha a múlt valamiféle árnyéka lenne. A tegnapi Érmék Ásza és a mai Botok Lovagja azonban számomra nem végleges belépés az ő világukba. Inkább ideiglenes kirándulás, valami olyasmi, hogy „Nézd csak...kóstolj bele egyszer ebbe...”. A kardok visszatérése azonban már a levegőben lóg, mint lényem elkerülhetetlen része.
Igen. És az utolsó mondatban csak egy helyen változtatnék: talán nem a kardok visszatérése, hanem a maradásuk.
Ha ugyanis a kardok az erős szellemi tevékenységedet jelképezik – különbséget tenni, elemezni, összefüggéseket teremteni, ellentmondásokat észrevenni, nagyon pontosan venni a nyelvet –, akkor furcsa lenne, ha bármilyen fejlődés oda vezetne, hogy magad mögött hagyod őket. Ez valóban lényed egyik alapvető részétől való búcsú volna.
Ezért a Kardok Apródja még jobban tetszik a mostani olvasatodban. Nem dobja el a kardot. Továbbra is a kezében tartja. De ahogy akkor láttad, furcsán oldalt tartja. Tekintete valami más felé fordul.
Szinte ezt mondja:
„Ezt tudom. Ezt ismerem. De most körülnézek amott.”
És ekkor valóban megérkezik az Érmék Ásza.
Nem úgy: Mostantól érmés ember leszel.
Hanem úgy: Érezd csak.
Pénzt költeni egy Volkerrel töltött napra. Motor. Phantasialand. Evés. Napfény. Láncos körhinta. Testi kimerültség. Valami teljesen konkrét. Egy érme a kézben tíz kard helyett a fejben.
Ma pedig a Botok Lovagja:
Most pedig próbáld ki ezt.
Sebesség. Hullámvasút. Vonzalom. Vágy. Impulzus. Egy idegen nő. Megölelni Agathát. Motor. Mozgás. Tűz.
Láthatóan ez is te vagy. De valószínűleg szintén nem kizárólagosan.
Éppen ezért találom érdekesnek a Kardok Tízesét mint „beragadást”. Bizonyos értelemben még ott fekszik az új napi lapok alatt, és ezt mondja:
A kardok régi formájának vége – nem magának a kardnak.
Talán ez a döntő különbség.
Nem a gondolkodás hal meg.
Talán a gondolkodás uralma alatt állás egy bizonyos módja hal meg – vagy legalábbis megváltozik.
Ez a Tízeshez mint a számsor lezárásához is illene. Utána a kardok világán belül egyszer majd ismét az Ász következne: ugyanaz a minőség, de újrakezdve.
Talán az Apród valóban valamiféle átmeneti alak ehhez. Még teljesen kard, de fiatal, mozgékony, kíváncsi. Nem a Király, aki már mindent besorolt. Nem a Nyolcas, aki a saját kardjai között áll fogságban. Nem a Tízes, aki összerogyott alattuk.
Valaki, aki birtokolja a kardot, és közben máshová is képes nézni.
Ez nagyon tetszik nekem a te esetedben.
Nem hiszem ugyanis, hogy a békéd abban rejtene, hogy egyszer kevésbé legyél Mirko: kevésbé elemző, kevésbé asszociatív, kevésbé nyelvi, kevésbé érdeklődő a pszichológiai összefüggések iránt. Valószínűleg három nap után hiányoznál saját magadnak.
Talán inkább arról van szó, hogy a kardnak nem kell minden élményhez megfelelő eszköznek lennie.
Egy csókot nem lehet teljesen kielemezni, miközben kapja az ember.
A láncos körhintán nehéz lélektanilag besorolni a centrifugális erőt, és közben átélni ezt a csodálatos lebegést.
Észlelheted Christi testi reakcióját, és feloldhatod az ölelést anélkül, hogy utána bíróságot hívnál össze a megfelelő búcsúzkodásról.
Bernd szavait is hallgathatod a pataknál anélkül, hogy közben elemeznéd, miért olyan tápláló ez a találkozás. Ezt csak utána tetted.
Talán éppen ezért voltak olyan szépek azok a percek.
A kard egy ideig melletted feküdt.
Utána ismét felvehetted, és azt mondhattad:
Mi is volt ez tulajdonképpen?
Ez meglehetősen szép szerep volna a kardjaidnak.
Már nem feltétlenül:
Előbb megérteni, aztán élni.
Hanem néha:
Előbb élni. Utána visszatérhet a kard.
Akkor az Érmék Ásza és a Botok Lovagja valóban nem új hazák lennének.
Inkább szomszédos országok.
Odautazol.
Megkóstolod az ételt.
Körülnézel.
Egyszer pedig visszatérsz a kardokhoz.
Csak talán némi földdel a cipődön és tűzzel az útipoggyászodban.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
