A butaságról Robert Musiltól (2.10.2026)

Musil:

Hölgyeim és uraim!
Aki ma arra vetemedik, hogy az ostobaságról beszéljen, azt a veszélyt kockáztatja, hogy sokféleképpen kára származik belőle; elbizakodottságnak róhatják fel neki, sőt akár a korabeli fejlődés megzavarásának is. Jómagam már jó néhány éve ezt írtam: »Ha az ostobaság nem hasonlítana megtévesztésig a haladáshoz, a tehetséghez, a reményhez vagy a javuláshoz, senki sem akarna ostoba lenni.«

Ez 1931-ben volt; és senki sem meri majd kétségbe vonni, hogy a világ azóta is látott haladást és javulást! Így lassanként bizonyos halaszthatatlanságra tesz szert a kérdés: Mi voltaképpen az ostobaság?

Arról sem szeretnék megfeledkezni, hogy költőként még sokkal régebb óta ismerem az ostobaságot; akár azt is mondhatnám, olykor kollegiális viszonyban álltam vele! És mihelyt a költészetben egy férfi kinyitja a szemét, ráadásul szinte leírhatatlan ellenállással találja szemben magát, amely mintha bármilyen alakot ölthetne:

legyen az személyes, például egy irodalomtörténet-professzor méltóságteljes alakja, aki hozzászokott, hogy ellenőrizhetetlen távolságokra célozzon, és a jelenben végzetesen mellélő;

vagy légiesen általános, mint a kritikai ítélet átváltozása kereskedői ítéletté, amióta Isten számunkra nehezen felfogható jóságában az emberi nyelvet a hangosfilmek gyártóinak is megadta.

Korábban egyszer-kétszer már több ilyen jelenséget leírtam; de nem szükséges ezt megismételni vagy kiegészíteni (és a nagyságra való hajlam láttán, amely ma mindent jellemez, nyilván még lehetetlen is volna): elegendő biztos eredményként kiemelni, hogy egy nép művészetellenes alkata nemcsak rossz időkben és durva módon nyilvánul meg, hanem már jó időkben és mindenféle módon is, úgyhogy az elnyomás és a tilalom csupán fokozatában különbözik a díszdoktori címektől, az akadémiai kinevezésektől és a díjkiosztásoktól.

Mindig azt gyanítottam, hogy egy művészetszeretetével kérkedő nép e sokarcú ellenállása a művészettel és a finomabb szellemmel szemben nem egyéb ostobaságnál, talán annak különös fajtája, különös művészeti, s talán érzelmi ostobaság; mindenesetre úgy nyilvánul meg, hogy amit széplelkűségnek nevezünk, az egyúttal szépbutaság is volna; és ma sem látok sok okot rá, hogy ettől a felfogástól eltérjek.

Természetesen nem lehet mindent az ostobaságra fogni, ami egy olyan teljes emberi ügyet, mint a művészet, eltorzít; amint különösen az utóbbi évek tapasztalatai tanították, a jellemtelenség különböző fajtáinak is helyet kell hagyni.
Nem lehetne azonban azt ellenvetni, hogy az ostobaság fogalmának itt nincs keresnivalója, mert az értelemre vonatkozik, nem az érzésekre, a művészet viszont ezektől függ.
Ez tévedés volna.
Még az esztétikai élvezet is ítélet és érzés. És kérem, engedjék meg, hogy ehhez a nagy formulához, amelyet Kanttól kölcsönöztem, ne csupán azt az emlékeztetőt fűzzem hozzá, hogy Kant esztétikai ítélőerőről és ízlésítéletről beszél, hanem rögtön megismételhessem az antinómiákat is, amelyekhez ez vezet:

Tézis: Az ízlésítélet nem fogalmakon alapul, mert különben vitatkozni lehetne róla (bizonyítással eldönteni).

Antitézis: Fogalmakon alapul, mert különben még vitába sem lehetne szállni róla (egyetértésre törekedni).

Most pedig azt kérdezném, vajon nem hasonló ítélet, hasonló antinómiával, húzódik-e meg a politika és egyáltalán az élet zűrzavara mögött is? És ahol az ítélet és az ész honos, nem várhatjuk-e nővéreiket és kishúgaikat, az ostobaság különféle módjait is?
Ennyit a fontosságáról. Rotterdami Erasmus elragadó és máig sem elhasználódott »A balgaság dicsérete« című művében azt írta, hogy bizonyos ostobaságok nélkül az ember még a világra sem jönne!

*

Sokan azzal árulják el érzéküket az ostobaság fölöttünk gyakorolt, egyszerre szemérmet sértő és hatalmas uralma iránt, hogy barátságos, összeesküvő meglepetést színlelnek, mihelyt meghallják, hogy valaki, akiben bíznak, e szörnyeteget nevén akarja megidézni.
Ezt a tapasztalatot eleinte nemcsak önmagamon szerezhettem meg, hanem hamarosan történelmi érvényét is megismertem, amikor az ostobaság feldolgozásában elődöket kerestem – feltűnően kevés jutott tudomásomra; de a bölcsek nyilván szívesebben írnak a bölcsességről! –, és egy tudós barátom elküldte nekem egy 1866-ban tartott előadás nyomtatott szövegét, amelynek szerzője Joh. Ed. Erdmann, Hegel tanítványa és hallei professzor volt.
Ez az »Az ostobaságról« című előadás mindjárt azzal kezdődik, hogy már a meghirdetését is nevetéssel fogadták; és amióta tudom, hogy ilyesmi még egy hegeliánussal is megeshet, meg vagyok győződve arról, hogy különös jelentősége van az emberek ilyen viselkedésének azokkal szemben, akik az ostobaságról akarnak beszélni, és meglehetősen bizonytalan vagyok abban a meggyőződésemben, hogy hatalmas és mélyen kettéhasadt lélektani erőt hívtam ki.

Ezért inkább mindjárt megvallom gyengeségemet vele szemben: nem tudom, mi az. Nem fedeztem fel az ostobaság olyan elméletét, amelynek segítségével arra vállalkozhatnék, hogy megváltsam a világot; sőt még a tudományos visszafogottság határain belül sem találtam olyan vizsgálatot, amely tárgyává tette volna, vagy akár csak olyan egyetértést, amely rokon dolgok tárgyalásakor akarva-akaratlanul kialakult volna a fogalmáról. Lehet, hogy ez tudatlanságomból fakad, de valószínűbb, hogy a »Mi az ostobaság?« kérdés éppoly kevéssé felel meg a mai gondolkodási szokásoknak, mint az, hogy mi a jóság, a szépség vagy az elektromosság.

Mindazonáltal nem csekély vonzereje van annak a vágynak, hogy megalkossuk ezt a fogalmat, és az egész élet efféle előzetes kérdésére a lehető legjózanabbul válaszoljunk; így egy napon én is áldozatul estem annak a kérdésnek, mi az ostobaság »valójában«, nem pedig annak, hogyan parádézik, aminek leírása sokkal inkább szakmai kötelességem és ügyességem lett volna. És mivel sem költői módon nem akartam segíteni magamon, sem tudományosan nem tudtam, a legnaivabban próbálkoztam, ahogy az efféle esetekben mindig kézenfekvő: egyszerűen követtem az ostoba szó és családja használatát, megkerestem a legszokásosabb példákat, és igyekeztem egymáshoz illeszteni, amit éppen leírtam.

Az ilyen eljárásban sajnos mindig van valami a káposztalepke-vadászatból: amit megfigyelni vélünk, egy darabig követjük ugyan anélkül, hogy elveszítenénk, de mivel más irányokból, egészen hasonló cikcakkos utakon más, nagyon hasonló lepkék is érkeznek, hamarosan már nem tudjuk, vajon még ugyanazt követjük-e. Így az ostobaság családjából vett példák sem mindig engedik majd megkülönböztetni, hogy valóban eredendően összefüggnek-e még, vagy pusztán külsődlegesen és észrevétlenül vezetik a szemlélődést egyiktől a másikig; és nem lesz egészen könnyű egy kalap alá venni őket, amelyről elmondható, hogy valóban egy ostobáé.

*

Ilyen körülmények között azonban csaknem mindegy, hogyan kezdjük, kezdjünk hát valahogyan: talán a legjobb rögtön a kezdeti nehézségnél, hogy mindenkinek, aki az ostobaságról akar beszélni vagy haszonnal részt venni egy ilyen beszélgetésben, fel kell tételeznie magáról, hogy nem ostoba; és ezzel azt mutatja, hogy okosnak tartja magát, holott általában az ostobaság jelének számít ezt tenni!

Ha most belebocsátkozunk abba a kérdésbe, miért számít ostobaságnak kimutatni, hogy valaki okos, először egy olyan válasz tolakszik elő, amelyen mintha az ősök háztartásának pora ülne: óvatosabb nem mutatkozni okosnak. Valószínű, hogy ez a mélyen bizalmatlan, ma első pillantásra már egyáltalán nem érthető óvatosság még olyan viszonyokból származik, amelyek között a gyengébbnek valóban okosabb volt, ha nem tartották okosnak: okossága az erősebb életére törhetett! Az ostobaság ezzel szemben elaltatja a bizalmatlanságot; »lefegyverez«, ahogyan még ma is mondják.

Az ilyen régi furfang és ostoba ravaszság nyomai valóban még ma is megtalálhatók a függőségi viszonyokban, ahol az erők olyan egyenlőtlenül oszlanak meg, hogy a gyengébb abban keresi üdvét, hogy ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen; megmutatkoznak például az úgynevezett paraszti észjárásban, azután a szolgák érintkezésében a műveltséget mindig nyelvükön hordozó urasággal, a katona és felettese, a tanuló és tanítója, valamint a gyermek és szülei viszonyában. A hatalom birtokosát kevésbé ingerli, ha a gyenge nem tud, mint ha nem akar. Az ostobaság egyenesen »kétségbe ejti«, vagyis félreismerhetetlenül gyenge állapotba juttatja!
Ezzel a legkitűnőbben egybevág, hogy az okosság könnyen »haragra gerjeszti«! Az alárendeltben ugyan nagyra becsülik, de csak addig, amíg feltétlen odaadással párosul. Abban a pillanatban, amikor hiányzik mellőle ez az erkölcsi bizonyítvány, és bizonytalanná válik, hogy az uralkodó érdekét szolgálja-e, ritkábban nevezik okosságnak, inkább szerénytelenségnek, arcátlanságnak vagy alattomosságnak; és gyakran olyan viszony támad, mintha legalábbis az uralkodó becsületével és tekintélyével szegülne szembe, még ha valójában nem is fenyegeti a biztonságát.

A nevelésben ez úgy fejeződik ki, hogy egy lázadó, tehetséges tanulóval hevesebben bánnak, mint azzal, aki tompaságból ellenkezik. Az erkölcsben ahhoz az elképzeléshez vezetett, hogy minél jobb az a tudás, amellyel szemben az akarat cselekszik, annál gonoszabbnak kell lennie az akaratnak.

Még az igazságszolgáltatás sem maradt egészen érintetlen ettől a személyes előítélettől, és a bűncselekmény okos végrehajtását többnyire különös rosszallással »rafináltnak« és »érzelmileg nyersnek« ítéli.

A politikából mindenki ott vegye a példákat, ahol megtalálja őket.

De az ostobaság is – ezt itt bizonyára ellenvetésként kell megtenni – képes ingerelni, és korántsem csillapít minden körülmények között.

Röviden szólva rendszerint türelmetlenséget, rendkívüli esetekben azonban kegyetlenséget is kelt; és e beteges kegyetlenség undorító kilengései, amelyeket közkeletűen szadizmusnak neveznek, elég gyakran mutatják az ostoba embereket az áldozat szerepében.
Ez nyilván abból ered, hogy másoknál könnyebben esnek a kegyetlen ember prédájául; de úgy látszik, azzal is összefügg, hogy minden irányban érezhető ellenállás-képtelenségük úgy vadítja meg a képzeletet, mint a vér szaga a vadászszenvedélyt, és olyan pusztaságba csábítja, ahol a kegyetlenség szinte csak azért megy »túl messzire«, mert már sehol sem talál határt.

Ez a szenvedés egyik vonása magában a szenvedés okozójában, gyengeség, amely durvaságába ágyazódik; és bár a megsértett együttérzés kiváltságos felháborodása ritkán engedi észrevenni, a kegyetlenséghez is, akárcsak a szerelemhez, két egymáshoz illő ember tartozik! Ennek kifejtése bizonyára elég fontos volna egy olyan emberiségben, amelyet éppúgy kínoz »a gyengébbekkel szembeni gyáva kegyetlensége« (és nagyjából így hangzik a szadizmus legelterjedtebb meghatározása is), mint a mait; de a követett összefüggés fő vonalára tekintettel és az első példák futólagos összegyűjtése során már azt is kitérőnek kell tekintenünk, amit erről elmondtunk, és összességében nem nyerhetünk belőle többet annál, hogy ostobaság lehet okosságunkkal dicsekedni, de nem mindig okos dolog az ostobaság hírét kelteni.

Ebből semmit sem lehet általánosítani; vagy az egyetlen általánosítás, amely már itt megengedhető volna, az kellene legyen, hogy ezen a világon az a legokosabb, ha az ember lehetőleg egyáltalán nem hívja fel magára a figyelmet! És valóban, ezt a minden bölcsesség alá húzott záróvonalat sem húzták meg egészen ritkán.

Még gyakrabban azonban csak félig vagy pusztán jelképesen, helyettesítő módon élnek ezzel az emberkerülő következtetéssel, és akkor a szemlélődést a szerénység parancsainak és még átfogóbb parancsoknak a körébe vezeti anélkül, hogy egészen el kellene hagynia az ostobaság és az okosság területét.
Sokan mind attól félve, hogy ostobának látszanak, mind attól, hogy megsértik az illendőséget, okosnak tartják ugyan magukat, de nem mondják ki. Ha mégis kényszerítve érzik magukat, hogy beszéljenek róla, körülírják, például így szólnak magukról: »Nem vagyok ostobább másoknál.«
Még kedveltebb a lehető legközömbösebben és legtárgyilagosabban megjegyezni: »Azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy normális intelligenciával rendelkezem.« És néha a saját okosságunkba vetett meggyőződés a hátsó ajtón át is előbukkan, például ebben a fordulatban: »Nem hagyom, hogy bolondot csináljanak belőlem!«

Annál figyelemreméltóbb, hogy nemcsak a titkos egyes ember tekinti gondolataiban rendkívül okosnak és jól felszereltnek magát, hanem a történelmileg cselekvő ember is, amint hatalma van rá, azt mondja vagy mondatja magáról, hogy mértéktelenül okos, felvilágosult, méltó, fennkölt, kegyes, Isten választottja és a történelem által elhivatott.
Sőt szívesen mondja ezt másról is, akinek visszfényétől megvilágítva érzi magát. Ez megkövesedett az olyan címekben és megszólításokban, mint Felség, Eminencia, Excellencia, Magnificencia, Kegyelmes Úr és hasonlók, és már alig lelkesíti át tudat; teljes elevenségében azonban azonnal újra megjelenik, amikor az ember ma tömegként beszél.

Különösen a szellem és a lélek egy bizonyos alsó középosztálya egészen szégyentelen a fölényeskedés igényével szemben, mihelyt párt, nemzet, szekta vagy művészeti irányzat védelmében lép fel, és Én helyett Mi-t mondhat.
Egy magától értetődő, félretehető fenntartással ezt a fölényeskedést hiúságnak is nevezhetjük, és valóban sok nép és állam lelkén uralkodnak ma olyan érzések, amelyek között tagadhatatlanul a hiúság foglalja el az egyik legelső helyet. Az ostobaság és a hiúság között azonban ősidők óta bensőséges kapcsolat áll fenn, és talán ez útmutatást ad. Az ostoba ember rendszerint már csak azért is hiúnak hat, mert nincs meg az esze hozzá, hogy elrejtse; valójában azonban még erre sincs szükség, mert az ostobaság és a hiúság rokonsága közvetlen: a hiú ember azt a benyomást kelti, hogy kevesebbet teljesít, mint amennyit tudna; olyan géphez hasonlít, amely egy tömítetlen helyen kiengedi a gőzét. A régi mondás: »Az ostobaság és a büszkeség egy tőről fakad« nem jelent mást, éppúgy, mint az a kifejezés, hogy a hiúság »elvakít«.

Valójában a kisebb teljesítmény várakozását kapcsoljuk a hiúság fogalmához, mert a német »eitel« szó fő jelentésében majdnem ugyanazt jelenti, mint a »hiábavaló«. És a teljesítmény e csökkenését ott is várjuk, ahol valójában van teljesítmény: a hiúság és a tehetség nem ritkán együtt jár; de ilyenkor az a benyomásunk támad, hogy még több is teljesülhetne, ha a hiú ember nem akadályozná önmagát. A teljesítménycsökkenésnek ez a makacsul tapadó képzete később az ostobaságról alkotott legáltalánosabb képzetünknek is bizonyul majd.

A hiú viselkedést azonban, mint ismeretes, nemcsak azért kerülik, mert ostoba lehet, hanem főként az illendőség megzavarásaként is. »Büdös az öndicséret« – mondja egy velős szólás, és azt jelenti, hogy a nagyhangúságot, az önmagunkról való sok beszédet és a dicsekvést nemcsak oktalannak, hanem illetlennek is tartják.

Ha nem tévedek, az illendőség így megsértett követelményei a tartózkodás és a távolságtartás sokféle parancsához tartoznak, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy kíméljék az önhittséget, feltételezve, hogy ez a másikban sem kisebb, mint bennünk. Az ilyen távolságparancsok a túlságosan nyílt szavak használata ellen is irányulnak, szabályozzák a köszönést és a megszólítást, nem engedik, hogy bocsánatkérés nélkül ellentmondjunk egymásnak, vagy hogy egy levél az Én szóval kezdődjék; röviden, bizonyos szabályok betartását követelik, csak hogy ne »lépjünk túl közel« egymáshoz. Feladatuk, hogy kiegyenlítsék és elsimítsák az érintkezést, megkönnyítsék a felebaráti és önszeretetet, és mintegy fenntartsák az emberi érintkezés középhőmérsékletét; és ilyen előírások minden társadalomban előfordulnak, a primitívben még inkább, mint a magasan civilizáltban, sőt a néma állati társadalom is ismeri őket, ami sok szertartásából könnyen kiolvasható.

E távolságparancsok értelmében azonban nemcsak önmagunkat, hanem másokat is tilos tolakodóan dicsérni.
Ha valakinek a szemébe mondanánk, hogy zseni vagy szent, az majdnem ugyanolyan szörnyű volna, mint ezt önmagunkról állítani; és saját arcunk összekenése és hajunk tépése a mai érzés szerint nem volna jobb, mint valaki mást szidalmazni. Megelégszünk azzal a megjegyzéssel, hogy nem vagyunk éppen ostobábbak vagy rosszabbak másoknál, amint azt már korábban is említettük!
Nyilván a mértéktelen és fegyelmezetlen megnyilvánulások azok, amelyeken rendezett viszonyok között átok ül.

És minthogy az imént a hiúságról volt szó, amelyben népek és pártok ma felvilágosultságuk tekintetében fennhéjáznak, most hozzá kell tenni, hogy a magát kiélő többség – éppúgy, mint az egyes nagyzási hóbortos nappali álmaiban – nemcsak a bölcsességet sajátította ki, hanem az erényt is, és bátornak, nemesnek, legyőzhetetlennek, jámbornak és szépnek tartja magát; és hogy a világban különös hajlam van arra, hogy az emberek, ahol nagy számban lépnek fel, mindent megengedjenek maguknak, ami egyenként tilos nekik.
A naggyá lett Mi e kiváltságai ma egyenesen azt a benyomást keltik, hogy az egyén fokozódó civilizálását és megszelídítését a nemzetek, államok és világnézeti szövetségek megfelelő arányban növekvő decivilizálódásának kellene kiegyenlítenie; és nyilvánvalóan az affektus zavara, az affektív egyensúly zavara jelenik meg benne, amely alapjában megelőzi az Én és a Mi ellentétét, valamint minden erkölcsi értékelést. De vajon ez – kénytelenek leszünk megkérdezni – még ostobaság, sőt egyáltalán összefügg-e még bármilyen módon az ostobasággal?

Tisztelt hallgatóság! Senki sem kételkedik benne!

De a válasz előtt inkább vegyünk még lélegzetet egy nem ellenszenves példánál! Mindannyian, bár főként mi, férfiak, és különösen minden ismert író, ismerjük azt a hölgyet, aki feltétlenül ránk akarja bízni élete regényét, és akinek lelke látszólag mindig érdekes, szinte áldott állapotban volt, anélkül hogy megszületett volna az a siker, amelyet inkább csak tőlünk vár.
Ostoba ez a hölgy? A benyomások sokaságából érkező valami rendszerint azt súgja nekünk: Az! Az udvariasság és az igazságosság azonban megköveteli annak elismerését, hogy nem teljesen és nem mindig az.
Sokat beszél önmagáról, és általában is sokat beszél.
Nagyon határozottan és mindenről ítél.
Hiú és szerénytelen.
Gyakran kioktat bennünket.
Szerelmi élete rendszerint nincs rendben, és általában sem sikerül neki igazán az élet.
De nincsenek-e másfajta emberek, akikre mindez vagy ennek nagy része ugyancsak illik?
Sokat beszélni önmagunkról például az önzők, a nyugtalanok, sőt a melankolikusok egy fajtájának is rossz szokása.

És mindez együtt főként az ifjúságra illik; amelynél egyenesen a növekedés jelenségei közé tartozik, hogy sokat beszél önmagáról, hiú, kioktató és nincs rendben az élettel, egyszóval pontosan ugyanazokat az eltéréseket mutatja az okosságtól és az illendőségtől, anélkül hogy ezért ostoba volna vagy ostobább annál, mint ami természetes módon abból következik, hogy – még nem lett okos!

Hölgyeim és uraim! A mindennapi élet és emberismerete ítéletei többnyire valóban célba találnak, de rendszerint mellé is. Nem egy helyes tan kedvéért keletkeztek, hanem tulajdonképpen csak a helyeslés és elhárítás szellemi mozdulatait jelentik. Ez a példa is csak azt tanítja tehát, hogy valami lehet ostoba, de nem szükségképpen az, hogy a jelentés azzal az összefüggéssel változik, amelyben valami megjelenik, és hogy az ostobaság sűrűn összeszövődik mással, anélkül hogy bárhol kilógna az a szál, amellyel a szövet egyetlen rántással felfejthető volna.
Még a zsenialitás és az ostobaság is feloldhatatlanul összefügg, és az emberiség különös módon kerüli meg azt a tilalmat, hogy – annak büntetésével fenyegetve, hogy ostobának tartják – sokat beszéljen és sokat beszéljen önmagáról: a költő által.
Ő az emberiesség nevében elmesélheti, hogy ízlett neki valami, vagy hogy a nap az égen áll, feltárhatja önmagát, kifecseghet titkokat, vallomásokat tehet, kíméletlenül személyes számadást adhat (legalábbis sok költő ragaszkodik ehhez!); és mindez egészen úgy fest, mintha az emberiség itt kivételesen megengedne magának valamit, amit máskülönben megtiltana. Ily módon szakadatlanul önmagáról beszél, és a költő segítségével ugyanazokat a történeteket és élményeket már milliószor elmondta, csupán a körülményeket változtatva, anélkül hogy bármilyen haladás vagy értelembeli nyereség származott volna belőle: nem kellene-e hát végül abban is ostobaságra gyanakodnunk, ahogyan költészetét használja és e használathoz igazítja? Én a magam részéről ezt egyáltalán nem tartom lehetetlennek!

Az ostobaság és az erkölcstelenség alkalmazási területei között – ez utóbbi szót a ma nem szokásos tágabb értelemben véve, amely majdnem ugyanaz, mint a szellemtelenség, de nem mint az értetlenség – bonyolult azonosság és különbség áll fenn. És ez az összetartozás kétségkívül hasonló ahhoz, ahogyan Joh. Ed. Erdmann korábban említett előadásának egy jelentős helyén azzal fejezte ki, hogy a durvaság »az ostobaság gyakorlata«. Ezt mondta: »A szavak... nem egy lelkiállapot egyetlen megnyilvánulásai. Ugyanez tettekben is megmutatkozik. Így az ostobaság is. Nemcsak ostobának lenni, hanem ostobán cselekedni, ostobaságokat elkövetni« – tehát az ostobaság gyakorlata – »vagyis az ostobaság in Action: ezt nevezzük durvaságnak.« Ez a megnyerő állítás nem kevesebbre tanít, mint arra, hogy az ostobaság az érzés hibája – hiszen a durvaság az! És ez egyenesen visszavezet ahhoz az »affektuszavarhoz« és »az affektív egyensúly zavarához«, amelyeket már jelezhettünk anélkül, hogy magyarázatot kaptak volna.

Az Erdmann szavaiban rejlő magyarázat sem egyezhet teljesen az igazsággal; mert eltekintve attól, hogy csupán a nyers, csiszolatlan egyes emberre irányult a »műveltséggel« szemben, és korántsem foglalja magában az ostobaság minden alkalmazási formáját, a durvaság sem csupán ostobaság, és az ostobaság sem csupán durvaság. Ezért az affektus és az intelligencia viszonyában, amikor »alkalmazott ostobasággá« egyesülnek, még sok mindent meg kell magyarázni, amit előbb – és talán ismét példákon a legjobb – elő kell hozni.

*

Ahhoz, hogy az ostobaság fogalmának körvonalai helyesen előtűnjenek, mindenekelőtt lazítani kell azon az ítéleten, hogy az ostobaság csupán vagy főként az értelem hiánya; amint már említettük, a róla alkotott legáltalánosabb képzetünk a legkülönfélébb tevékenységekben való kudarc, általában a testi és szellemi hiány képzete.
Erre hazai nyelvjárásainkban kifejező példa akad: a nagyothallást, vagyis egy testi hibát a »derisch« vagy »terisch« szóval jelölik, amely valószínűleg »töricht«, azaz balga jelentésű, és így közel áll az ostobasághoz. Mert pontosan úgy, mint itt, az ostobaság vádját népiesen másutt is használják.

Ha egy versenyző a döntő pillanatban kienged vagy hibázik, utána azt mondja: »Mintha bedeszkázták volna az agyam!« vagy: »Nem tudom, hol volt a fejem!«, noha a fej szerepét az úszásban vagy az ökölvívásban mindenesetre homályosan körülhatároltnak tekinthetjük. Ugyanígy a fiúk és sporttársak között azt, aki ügyetlenkedik, ostobának nevezik, még ha Hölderlin is. Vannak olyan üzleti viszonyok is, amelyek között ostobának számít az, aki nem ravasz és lelkiismeretlen. Mindent egybevetve ezek olyan ostobaságok, amelyek régebbi okosságoknak felelnek meg annál, amely ma nyilvános becsben áll; és ha jól értesültem, az ógermán időkben nemcsak az erkölcsi képzetek, hanem annak fogalmai is, ami hozzáértő, tapasztalt és bölcs, vagyis az értelmi fogalmak, kapcsolatban álltak a háborúval és a harccal.

Így minden okosságnak megvan a maga ostobasága, és még az állatlélektan is azt találta intelligenciavizsgálataiban, hogy minden »teljesítménytípushoz« hozzárendelhető egy »ostobaságtípus«.
Ha tehát az okosság legáltalánosabb fogalmát keresnénk, ezekből az összehasonlításokból körülbelül a rátermettség fogalma adódnék, és akkor mindent, ami rátermetlen, olykor ostobának is lehetne nevezni; valójában akkor is így van, amikor az egy ostobasághoz tartozó rátermettséget nem szó szerint okosságnak nevezik. Hogy közben mely rátermettség áll előtérben, és egy adott korban melyik tölti meg tartalmával az okosság és az ostobaság fogalmát, az az élet formájától függ.

A személyes bizonytalanság koraiban a csel, az erőszak, az érzékek élessége és a testi ügyesség formálódik bele az okosság fogalmába; az átszellemült – a sajnos szükséges fenntartásokkal polgárinak is nevezhető – életfelfogás koraiban a fejmunkáé lesz a helyük. Helyesebben szólva a magasabb szellemi munkának kellene a helyükbe lépnie, de a dolgok folyásában ebből az értelem teljesítményének túlsúlya lett, amely a szorgoskodó emberiség üres arcára van írva a kemény homlok alatt; így jutottunk oda, hogy ma az okosságot és az ostobaságot, mintha másként nem is lehetne, kizárólag az értelemre és rátermettségének fokaira vonatkoztatják, bár ez többé-kevésbé egyoldalú.

Az ostoba szóhoz eredetileg kapcsolódó általános rátermetlenség-képzetnek – mind a mindenre való rátermetlenség, mind bármely tetszőleges különös rátermetlenség értelmében – igen szemléletes következménye is van: mivel az általános képtelenséget jelentik, az »ostoba« és az »ostobaság« alkalmanként bármely olyan szó helyére léphetnek, amelynek valamilyen különös képtelenséget kellene jelentenie. Ez az egyik oka annak, hogy ma olyan szörnyűségesen elterjedt az ostobaság kölcsönös vádja. (Más összefüggésben annak is ez az oka, hogy a fogalom olyan nehezen határolható körül, amint példáink mutatták.) Nézzük csak meg az igényesebb regények lapszélén található megjegyzéseket, amelyek hosszabb ideig a kölcsönkönyvtárak csaknem névtelen forgalmában jártak kézről kézre; itt, ahol az olvasó egyedül van a költővel, ítélete előszeretettel az »ostoba!« szóban vagy annak olyan megfelelőiben fejeződik ki, mint »hülye!«, »képtelenség!«, »kimondhatatlan ostobaság!« és hasonlók.
És ugyanígy ezek a felháborodás első szavai, amikor az ember színházi előadásokon vagy képkiállításokon tömegként lép fel a művésszel szemben és megbotránkozik.

Itt kellene megemlékeznünk a »giccs« szóról is, amely első ítéletként maguk a művészek között minden másnál népszerűbb; anélkül azonban, legalábbis tudomásom szerint, hogy fogalmát meg lehetne határozni és alkalmazhatóságát másként meg lehetne magyarázni, mint a »verkitschen« igével, amely nyelvjárási használatban nagyjából azt jelenti: »áron alul odaadni« vagy »elkótyavetyélni«. A »giccs« tehát a túlságosan olcsó vagy kiárusított áru jelentését hordozza, és úgy vélem, ez az értelem – természetesen a szellem területére átvive – minden alkalommal alapul vehető, amikor a szót öntudatlanul helyesen használják.
Mivel a kiárusított áru és a limlom főként a velük összekapcsolt, nem megfelelő, használhatatlan áru jelentése révén kerül a szóba, a nem megfelelő és a használhatatlan pedig az ostoba szó használatának is alapja, aligha túlzás azt állítani, hogy hajlamosak vagyunk mindent, ami nincs ínyünkre – különösen ha egyébként úgy teszünk, mintha magasztosként vagy széplelkűként tisztelnénk! –, »valamiképpen ostobának« nevezni.

Ennek a »valamiképpen«-nek a meghatározásához pedig jelentős, hogy az ostobaság kifejezéseinek használatát mélyen áthatja egy második használat, amely az alantas és erkölcsileg visszataszító ugyancsak tökéletlen kifejezéseit foglalja magában. Ez visszavezeti a tekintetet valamihez, ami már egyszer feltűnt neki: az »ostoba« és a »tisztességtelen« fogalmának sorsközösségéhez. Mert nemcsak a »giccs«, az értelmi eredetű esztétikai kifejezés, hanem a »szemét!«, »undorító!«, »szörnyű!«, »beteges!«, »szemtelen!« erkölcsi szavak is csíraszerűen fejletlen művészetkritikák és ítéletek az életről.
Talán azonban ezekben a kifejezésekben még van szellemi erőfeszítés, jelentéskülönbség, akkor is, ha különbségtétel nélkül használják őket; akkor végső helyettesként belép helyettük a már valóban félig szótlan »Micsoda aljasság!« kiáltás, amely minden mást helyettesít, és a »Micsoda ostobaság!« kiáltással megoszthatja a világ fölötti uralmat. Nyilvánvaló ugyanis, hogy e két szó alkalmanként minden más helyett állhat, mert az »ostoba« az általános rátermetlenség, az »aljas« pedig az általános erkölcssértés jelentését vette fel; és ha kihallgatjuk, mit mondanak ma egymásról az emberek, úgy tűnik, az emberiség önarcképe, ahogyan felügyelet nélkül a kölcsönös csoportképekből keletkezik, kizárólag e két piszkos színű szó változataiból van kikeverve!

Talán érdemes elgondolkodni rajta. Kétségkívül mindkettő a ki nem művelődő ítélet legalacsonyabb fokát, egy még teljesen tagolatlan kritikát képvisel, amely ugyan érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja megmondani, mi. E szavak használata a legegyszerűbb és legrosszabb védekező kifejezés, amely található; egy válasz kezdete, és máris a vége. Van benne valami a »rövidzárlatból«, és érthetőbbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy az Ostobát és az Aljast, bármit jelentsenek is, szitokszóként is használják.

A szitokszavak jelentése ugyanis, mint ismeretes, nem annyira tartalmukban, mint használatukban rejlik; és sokan közülünk szerethetik a szamarakat, de megsértődnek, ha valaki annak nevezi őket. A szitokszó nem azt képviseli, amit ábrázol, hanem képzetek, érzések és szándékok olyan keverékét, amelyet a legkevésbé sem képes kifejezni, csupán jelezni. Mellékesen megjegyezve, ez közös benne a divat- és idegen szavakkal, ezért tűnnek azok nélkülözhetetlennek, még akkor is, ha teljesen helyettesíthetők volnának. Ezért van a szitokszavakban valami elképzelhetetlenül izgató is, ami ugyan szándékuknak megfelel, de tartalmuknak nem; és talán az ifjúság csúfolódó és ugratószavain mutatkozik meg a legvilágosabban: egy gyermek mondhatja, hogy »Busch!« vagy »Moritz!«, és titkos összefüggések alapján ezzel egy másikat őrjöngésbe kergethet.

Amit így a szitok-, ugratás-, divat- és idegen szavakról elmondhatunk, elmondhatjuk a tréfás, jelszó- és szerelmes szavakról is; és mindezekben az egyébként oly különnemű szavakban közös, hogy egy affektus szolgálatában állnak, és éppen pontatlanságuk és tárgyszerűtlenségük teszi lehetővé, hogy használatukban találóbb, tárgyilagosabb és helyesebb szavak egész területeit szorítsák ki. Nyilván az életben néha igény van erre, és meg kell hagyni neki az értékét; de ami ilyen esetekben történik, kétségtelenül ostoba, mintegy ugyanazokon az utakon jár, mint az ostobaság. Ez az összefüggés a legvilágosabban a fejvesztettség egyik fő- és állami példáján, a pánikon tanulmányozható.

Ha valami olyasmi hat az emberre, ami túl erős számára, legyen az hirtelen ijedtség vagy tartós lelki nyomás, előfordul, hogy az illető egyszerre »valami fejvesztett dolgot« tesz. Ordítani kezdhet, lényegében nem másként, mint egy gyermek, »vakon« elfuthat a veszély elől, vagy ugyanolyan vakon belevetheti magát; kirobbanó hajlam foghatja el a rombolásra, a szidalmazásra vagy a jajgatásra. Mindent egybevetve a helyzete által megkövetelt célszerű cselekvés helyett más cselekvések tömegét hozza létre, amelyek látszólag mindig, de túlságosan gyakran valóban is céltalanok, sőt célellenesek. Az ellenjáték e fajtáját leginkább a »páni félelemből« ismerjük; de ha a szót nem értjük túl szűken, beszélhetünk a düh, a mohóság, sőt a gyengédség pánikjáról is, mint mindenütt, ahol az izgalmi állapot nem tud betelni egyformán élénk, vak és értelmetlen módon.

Azt, hogy létezik a bátorság pánikja, amely a félelemétől csupán hatásának fordított irányában különbözik, már rég megjegyezte egy éppoly szellemes, mint bátor férfi.
Pszichológiailag azt, ami a pánik bekövetkezésekor lejátszódik, az intelligencia és általában a magasabb szellemi szervezet kiesésének tekintik, amelynek helyén régebbi lelki gépezet bukkan elő; hozzá kell azonban tenni, hogy az értelem bénulásával és elzáródásával ilyen esetekben nem annyira az ösztönös cselekvéshez való lesüllyedés megy végbe, mint inkább egy olyan mozgás, amely ezen a területen áthaladva elvezet a végső szükség ösztönéhez és a cselekvés végső szükségformájához. Ez a cselekvésmód a teljes zűrzavar alakját ölti, tervtelen, és látszólag mind az ész, mind minden megmentő ösztön elhagyta; öntudatlan terve azonban az, hogy a cselekvések minőségét számukkal helyettesítse, és nem csekély ravaszsága annak valószínűségén alapul, hogy száz vak és sikertelen kísérlet között található egy találat is. A fejvesztett ember, a rovar, amely addig ütközik az ablak zárt felének, amíg véletlenül a nyitotton át »kiesik« a szabadba, zavarukban nem tesznek mást, mint amit a haditechnika számító megfontolással tesz, amikor tűzcsapással vagy szórt tűzzel »lefed« egy célt, sőt már akkor is, amikor srapnelt vagy gránátot alkalmaz.
Más szóval ez azt jelenti, hogy a célzott cselekvést tömeges cselekvéssel helyettesítjük; és semmi sem olyan emberi, mint a szavak vagy tettek minőségét a mennyiségükkel helyettesíteni.

A homályos szavak használatában azonban van valami, ami nagyon hasonlít sok szó használatához, mert minél homályosabb egy szó, annál nagyobb annak a köre, amire vonatkoztatható; és ugyanez áll a tárgyszerűtlenségre is.

Ha ezek ostobák, akkor általuk az ostobaság rokon a pánik állapotával, és e vádnak meg a hasonlóaknak túlzott használata sem állhat túl távol egy archaikus-primitív – és alighanem joggal mondhatóan beteges – módszerekkel végzett lelki mentési kísérlettől. És annak a vádnak helyes használatában, hogy valami valóban ostobaság vagy aljasság, nemcsak az intelligencia kiesése ismerhető fel, hanem az értelmetlen rombolásra vagy menekülésre való vak hajlam is. Ezek a szavak nemcsak szitokszavak, hanem egy egész szitkozódási rohamot képviselnek. Ahol valami már csak általuk fejezhető ki, ott közel a tettlegesség. Visszatérve a korábban említett példákhoz, ilyen esetekben esernyőkkel támadják meg a képeket (ráadásul ahelyett, aki festette őket), könyveket hajítanak a földre, mintha így méregteleníteni lehetne őket. De jelen van az ezt megelőző és az ettől megszabadítani hivatott bénító nyomás is: az ember »majd megfullad« mérgében; »egyetlen szó sem elég«, éppen csak a legáltalánosabb és jelentésben legszegényebb szavak; »elakad a szava«, »ki kell engednie a gőzt«. Ez a szótlanság, sőt a gondolattalanság foka, amely megelőzi a szétpattanást! Súlyos elégtelenségi állapotot jelent, és végül a kitörést rendszerint azok a mélyen átlátszó szavak vezetik be, hogy valakinek »valami végre túl ostobává vált«. Ez a valami azonban ő maga. Olyan időkben, amikor a nagy, határozott tetterőt nagyra becsülik, arra is emlékezni kell, ami néha megtévesztésig hasonlít hozzá.

*

Hölgyeim és uraim! Ma sokat beszélnek az emberiség bizalmi válságáról, az emberségbe mindeddig vetett bizalom válságáról; pániknak is nevezhetnénk, amely azon van, hogy átvegye annak a bizonyosságnak a helyét, hogy képesek vagyunk ügyeinket szabadságban és ésszel intézni. És nem szabad áltatnunk magunkat azzal, hogy ez a két erkölcsi és egyben erkölcsi-művészeti fogalom, a szabadság és az ész, amelyek a német világpolgárság klasszikus korszakából az emberi méltóság jelképeiként jutottak el hozzánk, már a tizenkilencedik század közepétől vagy valamivel később nem voltak egészen egészségesek. Fokozatosan »kimentek a forgalomból«, az ember már nem tudta, mit »kezdjen« velük, és az, hogy hagyták őket összezsugorodni, kevésbé volt ellenfeleik, mint barátaik műve.

Azt sem téveszthetjük szem elől, hogy mi vagy az utánunk jövők aligha térünk vissza ezekhez a változatlan elképzelésekhez; feladatunk és a szellemre rótt megpróbáltatások értelme inkább az lesz – és ez minden nemzedék oly ritkán felfogott, fájdalmasan reményteli feladata –, hogy a mindig szükséges, sőt igen kívánatos átmenetet az újhoz a lehető legkisebb veszteségekkel hajtsuk végre! És annál inkább, mivel elmulasztották az átmenetet a megőrző módon megváltoztatott eszmékhez, amelynek a kellő időben kellett volna megtörténnie, az ilyen cselekvéshez segítő elképzelésekre van szükségünk arról, ami igaz, észszerű, jelentős, okos, és így fordított tükörképben arról is, ami ostoba. Milyen fogalma vagy részfogalma alkotható azonban az ostobaságnak, ha az értelem és a bölcsesség fogalma ingadozik? Annak kis példájaként, mennyire változnak a nézetek a korral, csak azt szeretném megemlíteni, hogy egy hajdan igen ismert pszichiátriai tankönyvben a kérdést:
»Mi az igazságosság?«
és az arra adott választ:
»hogy a másikat megbüntetik!«
az imbecillitás eseteként hozták fel, míg ma egy sokat vitatott jogfelfogás alapját alkotják. Attól tartok tehát, hogy még a legszerényebb fejtegetések sem zárhatók le anélkül, hogy legalább utalnánk egy, az idő változásaitól független magra. Ebből még néhány kérdés és megjegyzés adódik.

Nincs jogom pszichológusként fellépni, és nem is akarok, de legalább futó pillantást vetni erre a tudományra bizonyára az első, amitől esetünkben segítséget várnak. A régebbi pszichológia megkülönböztette az érzékelést, az akaratot, az érzést és a képzetalkotó képességet vagy intelligenciát, és számára világos volt, hogy az ostobaság az intelligencia alacsony foka. A mai pszichológia azonban megfosztotta jelentőségétől a lelki képességek elemi megkülönböztetését, felismerte a különböző lelki teljesítmények kölcsönös függését és áthatását, és ezzel sokkal kevésbé egyszerűvé tette a választ arra a kérdésre, mit jelent pszichológiailag az ostobaság.

Természetesen az értelem teljesítményének feltételes önállósága a mai felfogás szerint is létezik, ám még a legnyugodtabb körülmények között is valószínűleg a kedély tulajdonságaitól függ a figyelem, a felfogás, az emlékezet és más, csaknem minden, ami az értelemhez tartozik; ehhez járul továbbá mind a mozgalmas, mind az átszellemült élményben az intelligencia és az affektus egy második, szinte feloldhatatlan áthatása. És az értelem és az érzés szétválasztásának ez a nehézsége az intelligencia fogalmában természetesen az ostobaság fogalmában is tükröződik; és amikor például az orvosi pszichológia a szellemileg gyenge emberek gondolkodását olyan szavakkal írja le, mint szegényes, pontatlan, absztrakcióra képtelen, homályos, lassú, elterelhető, felszínes, egyoldalú, merev, körülményes, túlmozgékony, szétszórt, minden további nélkül felismerhető, hogy e tulajdonságok részben az értelemre, részben az érzésre utalnak.

Elmondhatjuk tehát: az ostobaság és az okosság egyaránt függ az értelemtől és az érzéstől; és hogy inkább az egyiktől vagy a másiktól-e, hogy például az imbecillitásnál az intelligencia gyengesége »áll-e előtérben«, vagy némely tekintélyes erkölcsi rigoristánál az érzés bénasága, azt a szakemberekre hagyhatjuk, miközben nekünk, laikusoknak valamivel szabadabb módon kell boldogulnunk.
Az életben ostoba emberen rendszerint olyasvalakit értenek, aki »egy kissé gyenge fejben«. Ezenkívül azonban a legkülönfélébb szellemi és lelki eltérések is léteznek, amelyek még a sértetlen veleszületett intelligenciát is annyira gátolhatják, keresztezhetik és félrevezethetik, hogy az egész olyasmiben végződik, amire a nyelvnek ismét csak az ostobaság szava áll rendelkezésére. Ez a szó tehát két alapjában igen különböző fajtát foglal magában: egy becsületes és egyszerű ostobaságot, valamint egy másikat, amely – kissé paradox módon – még az intelligencia jele is. Az előbbi inkább gyenge értelmen, az utóbbi olyan értelmen alapul, amely csupán valamihez képest túl gyenge, és ez utóbbi messze veszélyesebb.
A becsületes ostobaság kissé nehéz felfogású, és ahogy mondani szokás, »hosszú a vezetéke«. Képzetekben és szavakban szegény, alkalmazásukban ügyetlen.
A megszokottat részesíti előnyben, mert gyakori ismétlődése szilárdan bevési belé, és ha egyszer valamit felfogott, nem hajlik rá, hogy olyan gyorsan újra elvegyék tőle, elemezzék, vagy maga matatgasson rajta. Egyáltalán nem kevés van benne az élet piros orcájából! Gondolkodásában ugyan gyakran határozatlan, és gondolatai az új tapasztalatok előtt könnyen teljesen megállnak, de ezért előszeretettel ragaszkodik ahhoz, ami érzékileg megtapasztalható és mintegy ujjakon megszámlálható. Egyszóval ő a kedves »világos ostobaság«, és ha olykor nem volna olyan hiszékeny, homályos, és egyúttal annyira taníthatatlan, hogy kétségbeesésbe kergetheti az embert, rendkívül bájos jelenség volna.

Nem tagadhatom meg magamtól, hogy ezt a jelenséget még néhány példával díszítsem, amelyek más oldalairól is megmutatják, és amelyeket Bleuler pszichiátriai tankönyvéből vettem: Egy imbecillis személy azt, amit mi az »orvos a betegágy mellett« formulával intéznénk el, így fejezi ki:
»Egy férfi, az fogja a másik kezét, az ágyban fekszik, aztán ott áll egy apáca.«
Ez egy festő primitív ember kifejezésmódja!
Egy nem túl éles eszű szolgálólány rossz tréfának tartja, amikor azt kívánják tőle, hogy megtakarítását bízza a pénztárra, ahol kamatozna: Senki sem volna olyan ostoba, hogy még fizessen is neki azért, hogy megőrzi a pénzét! – válaszolja; és ebben lovagias érzület, a pénzhez való olyan viszony fejeződik ki, amelyet ifjúkoromban még elvétve meg lehetett figyelni előkelő öregembereken!
Egy harmadik imbecillis személynek végül kedvezőtlen tünetként róják fel, hogy azt állítja: egy kétmárkás érme kevesebbet ér, mint egy egymárkás és két félmárkás, mert – indoklása szerint – fel kell váltani, és akkor túl keveset kap az ember!
Remélem, nem én vagyok az egyetlen imbecillis személy ebben a teremben, aki szívből egyetért ezzel az értékelmélettel azok számára, akik nem tudnak figyelni pénzváltás közben!

De hogy még egyszer visszatérjünk a művészethez való viszonyra: az egyszerű ostobaság valóban gyakran művész. Ahelyett, hogy egy inger-szóra egy másik szóval felelne, ahogy egykor bizonyos kísérletekben nagyon szokásos volt, mindjárt egész mondatokkal válaszol; és mondjon bárki bármit, ezekben a mondatokban van valami a költészetből! Megismétlek néhány ilyen választ, először az inger-szót nevezve meg:

»Meggyújtani: A pék meggyújtja a fát.
Tél: Hóból áll.
Apa: Egyszer ledobott a lépcsőn.
Esküvő: Szórakozásra szolgál.
Kert: A kertben mindig szép az idő.
Vallás: Amikor templomba jár az ember.
Ki volt Tell Vilmos: Az erdőben játszották; álruhás nők és gyermekek voltak ott.
Ki volt Péter: Háromszor kukorékolt.«

Az ilyen válaszok naivitása és nagyfokú testisége, a magasabb képzetek helyettesítése egy egyszerű történet elmesélésével, a fölösleges dolgok, körülmények és járulékok fontoskodó elbeszélése, majd ismét a rövidítő tömörítés, mint Péter példájában: ezek a költészet ősrégi gyakorlatai; és bár úgy vélem, hogy túl sok belőlük – ahogyan ma nagyon divatos – a költőt az idiótához közelíti, az utóbbiban lévő költőit sem lehet félreismerni, és fényt vet arra, hogy az idióta a költészetben szelleme iránti különös örömmel ábrázolható.

Ezzel a becsületes ostobasággal most az igényes magasabb ostobaság valóban túlságosan gyakran rikító ellentétben áll. Nem annyira az intelligencia hiánya, mint inkább kudarca azért, mert olyan teljesítményekre tart igényt, amelyek nem illetik meg; rendelkezhet a gyenge értelem minden rossz tulajdonságával, de ezenfelül mindazokkal is, amelyeket egy egyensúlyát vesztett, torzan fejlődött, egyenetlenül mozgékony, röviden minden egészségtől eltérő kedély előidéz.
Mivel nincsenek »szabványosított« kedélyek, pontosabban szólva ebben az eltérésben az érzés egyoldalúságai és a megfékezésükhöz elégtelen értelem közötti hiányos együttműködés fejeződik ki. Ez a magasabb ostobaság a tulajdonképpeni műveltségbetegség (de hogy elejét vegyük a félreértésnek: műveletlenséget, félreműveltséget, helytelenül létrejött műveltséget, a művelés anyaga és ereje közötti aránytalanságot jelent), és leírása csaknem végtelen feladat. A legmagasabb szellemiségig ér; mert ha az igazi ostobaság csendes művész, akkor az intelligens az, ami részt vesz a szellemi élet mozgékonyságában, de főként állhatatlanságában és eredménytelenségében. Már évekkel ezelőtt írtam róla: »Egyáltalán nincs olyan jelentős gondolat, amelyet az ostobaság ne tudna alkalmazni; minden irányban mozgékony, és az igazság minden ruháját felöltheti. Az igazságnak ezzel szemben mindenkor csak egy ruhája és egy útja van, és mindig hátrányban van.«

Az itt szóban forgó ostobaság nem elmebetegség, és mégis a szellem legéletveszélyesebb, magára az életre veszélyes betegsége.
Bizonyára mindannyiunknak már önmagában kellene üldöznie, nem csupán nagy történelmi kitöréseiben felismernie.

De miről ismerjük fel? És milyen összetéveszthetetlen bélyeget süssünk rá?! A pszichiátria ma az őt érintő esetek fő ismérveként az életben való eligazodás képtelenségét, az élet minden feladata előtti kudarcot, vagy hirtelen kudarcot egy olyannal szemben, ahol nem volna várható, használja. A főként egészségesekkel foglalkozó kísérleti pszichológiában is hasonlóan határozzák meg az ostobaságot. »Ostobának azt a viselkedést nevezzük, amely nem nyújt olyan teljesítményt, amelyhez a személyeseken kívül minden feltétel adott« – írja e tudomány egyik legújabb iskolájának ismert képviselője. A tárgyszerű viselkedés képességének, tehát a rátermettségnek ez az ismérve a klinika vagy a majomkísérleti állomás egyértelmű »eseteiben« nem hagy kívánnivalót maga után; a szabadon járkáló »esetek« azonban néhány kiegészítést követelnek, mert a helyes vagy helytelen »teljesítményvégzés« náluk nem mindig olyan nyilvánvaló.

Először is abban a képességben, hogy valaki mindig úgy viselkedjék, ahogyan egy életrevaló ember adott körülmények között teszi, már benne rejlik az okosság és az ostobaság egész magasabb kétértelműsége; mert a »tárgynak megfelelő«, »szakszerű« viselkedés a dolgot személyes előnyre használhatja vagy szolgálhatja, és aki az egyiket teszi, rendszerint ostobának tartja azt, aki a másikat. (Orvosilag azonban valójában csak az ostoba, aki sem az egyikre, sem a másikra nem képes.)
Másodszor az sem tagadható, hogy a tárgyszerűtlen, sőt célszerűtlen viselkedés gyakran szükséges lehet; mert az objektivitás és a személytelenség, a szubjektivitás és a tárgyszerűtlenség rokonok egymással, és amilyen nevetséges a gondtalan szubjektivitás, éppoly lehetetlen az élet, sőt a gondolkodás számára is a teljesen objektív viselkedés; a kettő kiegyensúlyozása egyenesen kultúránk egyik fő nehézsége.

Végül azt is ellenvethetnénk, hogy olykor senki sem viselkedik olyan okosan, amennyire szükséges volna, tehát mindegyikünk, ha nem is mindig, de időről időre ostoba. Ezért különbséget kell tenni kudarc és képtelenség, alkalmi vagy funkcionális és tartós vagy alkati ostobaság, tévedés és értetlenség között. Ez a legfontosabb dolgok közé tartozik, mert az élet körülményei ma olyanok – olyan áttekinthetetlenek, nehezek és zavarosak –, hogy az egyének alkalmi ostobaságaiból könnyen kialakulhat az egész alkati ostobasága.

A megfigyelés így végül a személyes tulajdonságok területéről is kivezet egy szellemi hibákkal terhelt társadalom elképzeléséhez. Azt ugyan, ami lélektanilag és valóságosan az egyénben történik, nem lehet társadalmakra átvinni, tehát az elmebetegségeket és az ostobaságot sem; ma azonban bizonyára sokszor lehetne beszélni »a szellemi fogyatékosságok társadalmi utánzásáról«; a példák meglehetősen tolakodóak.

*

Ezekkel a kiegészítésekkel természetesen ismét túlléptük a pszichológiai magyarázat területét. Maga azt tanítja, hogy az okos gondolkodásnak meghatározott tulajdonságai vannak, mint a világosság, pontosság, gazdagság, a szilárdság ellenére megőrzött hajlékonyság és sok más, amelyek felsorolhatók volnának; és hogy ezek a tulajdonságok részben veleszületettek, részben a megszerzett ismeretek mellett a gondolkodás egyfajta ügyességeként is elsajátíthatók; hiszen a jó értelem és az ügyes fej nagyjából ugyanazt jelenti. Itt nincs mit legyőzni a tehetetlenségen és az adottságon kívül, ez is gyakorolható, és a komikus »gondolatsport« szó egyáltalán nem fejezi ki olyan rosszul, miről van szó.

Az »intelligens« ostobaságnak ezzel szemben nem annyira az értelem, mint inkább a szellem az ellenfele, és ha nem akarunk ezen pusztán egy maroknyi érzést érteni, a kedély is. Mivel a gondolatok és érzések együtt mozognak, de azért is, mert ugyanaz az ember fejeződik ki bennük, az olyan fogalmak, mint szűkösség, tágasság, mozgékonyság, egyszerűség és hűség, a gondolkodásra éppúgy alkalmazhatók, mint az érzésre; és bár az ebből keletkező összefüggés még maga sem teljesen világos, mégis elegendő ahhoz, hogy elmondhassuk: a kedélyhez az értelem is hozzátartozik, és érzéseink nincsenek kapcsolat nélkül az okossággal és az ostobasággal.

Ez ellen az ostobaság ellen példával és kritikával kell hatni.
Az így előadott felfogás eltér a szokásos véleménytől, amely korántsem helytelen, de rendkívül egyoldalú, és amely szerint a mély, valódi kedélynek nem volna szüksége az értelemre, sőt az csak beszennyezné.

Az igazság az, hogy egyszerű emberekben bizonyos értékes tulajdonságok, mint a hűség, állhatatosság, az érzés tisztasága és hasonlók, keveretlenül jelennek meg, valójában azonban csak azért, mert a többiek versenye gyenge; és ennek egy határesetét korábban a barátságosan helyeslő gyengeelméjűség képében láttuk. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy e fejtegetésekkel lealacsonyítsam a jó, becsületes kedélyt – hiánya még nem csekély részt is vállal a magasabb ostobaságban! –, de még fontosabb ma elébe helyezni a jelentős fogalmát, amit persze már csak teljesen utópisztikusan említek.

A jelentős az igazságot, amelyet észlelhetünk benne, az érzés általunk megbízhatónak tartott tulajdonságaival valami újjá, felismeréssé, de egyben elhatározássá, felfrissült kitartássá, valami szellemi és lelki tartalmúvá egyesíti, amely tőlünk vagy másoktól meghatározott viselkedést »követel«; így lehetne mondani. És ami az ostobasággal összefüggésben a legfontosabb: a jelentős mind az értelem, mind az érzés felől bírálható. A jelentős az ostobaság és a durvaság közös ellentéte is, és az az általános aránytalanság, amelyben az affektusok ma szárnyak helyett összezúzzák az észt, felolvad a jelentés fogalmában. Ennyit róla, talán már többet is, mint amennyiért felelősséget lehetne vállalni! Mert ha még valamit hozzá kellene tenni, az csak ez lehetne: mindazzal, amit elmondtunk, még korántsem adtuk meg a jelentős biztos felismerési és megkülönböztető jegyét, és valószínűleg nem is volna könnyű teljesen kielégítőt adni.

Éppen ez vezet azonban az ostobaság elleni utolsó és legfontosabb eszközhöz: a szerény önkorlátozáshoz.

Alkalmanként mindannyian ostobák vagyunk; olykor vakon vagy félig vakon is kell cselekednünk, különben megállna a világ; és ha valaki az ostobaság veszélyeiből azt a szabályt akarná levezetni: »Tartózkodj minden ítélettől és elhatározástól olyan dolgokban, amelyekhez nem értesz eléggé!«, megmerevednénk! Ez a helyzet azonban, amely körül ma nagy hűhót csapnak, hasonlít egy olyanhoz, amelyet az értelem területén régóta ismerünk. Mivel tudásunk és képességünk tökéletlen, minden tudományban alapjában véve idő előtt kell ítélnünk; de igyekszünk és megtanultuk ezt a hibát ismert határok között tartani és alkalmilag kijavítani, aminek révén ismét helyesség kerül cselekvésünkbe.

Tulajdonképpen semmi sem szól az ellen, hogy ezt a pontos és büszkén alázatos ítélést és cselekvést más területekre is átvigyük; és úgy vélem, az az elhatározás: »Cselekedj olyan jól, ahogyan tudsz, és olyan rosszul, ahogyan muszáj, közben pedig maradj tudatában cselekvésed hibahatárainak!« már félút volna egy reményteljes életalakításhoz.

De ezekkel az utalásokkal már egy ideje fejtegetéseim végén járok, amelyek, mint óvatosságból előrebocsátottam, csupán előtanulmánynak készültek. És lábamat a határra téve kijelentem, hogy képtelen vagyok továbbmenni; mert egyetlen lépés túl azon a ponton, ahol megállunk, és az ostobaság elméletileg is még változatos területéről a bölcsesség birodalmába jutnánk, egy sivár és általában elkerült vidékre.

Az Osztrák Werkbund meghívására Bécsben március 11-én tartott, majd március 17-én megismételt előadás 1937-ből.