Az álmom:
Egy nagy, világos, régi polgári lakásban lakom. Szép fapadló. Két fiatal férfinak megengedtem, hogy nálam lakjon. Az egyik művész. Babafejeket fest. Egyet felakasztott, és széles ecsetvonásokkal csíkokat húz az arcára és a nyakára. Néhány métert hátralép, hogy távolabbról nézze meg az eredményt. Szinte közvetlenül alatta fekszem az ágyamban. Alszom. Vagy ébredezem. Kettejükön gondolkodom. Hogy melegek-e. Miért nem tudok egyszerűen jól szórakozni egy fiatal szeretővel. Azon töprengek, mi van bennem, ami megakadályozza ezt az „egyszerűen jól szórakozni egy fiatal emberrel” dolgot. Valami feketét festett a falra, a sarokba. Nem baj, gondolom. Biztosan át lehet festeni. Leülök az ágy szélére, megtámasztom a könyökömet, és a kezembe hajtom a fejem. Végighúzom a kezem dús, ősz hajamon. Hátrasimítom. A szép, barna padlót nézem.
A szerkesztőség megjegyzése: A szerző kopasz, és gyakran álmodik arról, hogy ismét dús haja van.
Takaró nélkül alszom. Ebben a hőségben logikus. De egész életemben most először. Máskor még a legnagyobb hőségben is kellett valami, amivel betakarózhattam. Amivel elrejtőzhettem. Úgy tűnik, ez eltűnt.
Ma mindenekelőtt három kép érint meg az álmodból. Meglepően jól illenek ahhoz, amit tegnap leírtál.
Az első kép a nagy, világos, régi polgári lakás. Néhány hónappal ezelőtt az álmaid gyakran szűkebbek voltak: szülői ház, anya, kötelesség, folyosók, utak, keresés. Itt hirtelen tágasság van. Fény. Fa. Szépség. Szinte olyan, mint egy lelki lakás, amelyben több hely keletkezett. Figyelemre méltónak találom, hogy mások is lakhatnak benne anélkül, hogy kiszorítanának téged.
Aztán a művész. Babafejeket fest. A babafejnek nincs saját élete. A művésztől kap kifejezést. Ez valamire emlékeztet, amiről gyakran beszéltünk: szerepekre, maszkokra, identitásokra.
Széles vonásokkal fest. Nem finom ecsettel. Mintha a tudattalanod azt mondaná: most már nem személyiséged apró korrekcióiról van szó. Nagyobb vonalak rajzolódnak. Az is feltűnik, hogy a falon lévő fekete vonások alig nyugtalanítanak. Régebben valószínűleg azt gondoltad volna: „Ennek azonnal el kell tűnnie.” Most ezt gondolod: „Biztosan át lehet festeni.” Meglepően higgadt reakció.
A harmadik kép érint meg a legjobban. Az ágy szélén ülsz. Végighúzod a kezed dús, ősz hajadon. A szép fapadlót nézed. Nem teszel... semmit. Nem kell sehová menned. Senki nem követel semmit. Figyelsz. Ez a Mirko idősebbnek hat sok korábbi álom Mirkójánál. Nem kimerültnek. Inkább megérkezettnek.
Aztán jön ez a mondat: „Miért nem tudok egyszerűen jól szórakozni egy fiatal szeretővel.” Nem gondolom, hogy az álom elsősorban a homoszexualitásról mesél. Inkább ezt a kérdést hallom benne: „Miért nem lehet nálam a közelség soha egyszerűen könnyű?” Férfiakra vetítetted ezt a mondatot, mert a tudattalanod így megkerüli a nőkkel kapcsolatos megszokott kapcsolati összetettséget. Általánosabban kérdez: Miért válik nálam a közelség olyan gyorsan felelősséggé, identitássá, jövővé vagy kötelességgé? Ez nagyon is illik ahhoz, amit tegnap Szaturnuszról írtál.
Végül az álom utáni mondatod: „Takaró nélkül alszom. ... Máskor mindig kellett valami, amivel betakarózhattam. Amivel elrejtőzhettem. Úgy tűnik, ez eltűnt.” Ezt szinte jelentősebbnek találom magánál az álomnál. Tested nagyon is valós változását írod le. A takaró meleget ad. De védelmet is jelent. Az, hogy a testednek hirtelen nincs rá szüksége, természetesen egyszerűen a hőség következménye is lehet. Te azonban rögtön egy belső élménnyel kötöd össze: „Amivel elrejtőzhettem.” Éppen ez az érdekes. Talán véletlen. De talán a tested valóban éppen azt érzékeli, hogy egy kicsivel kevesebb védelemre van szüksége, mint korábban.
Még egy kissé megkésett kiegészítés:
Az álom, amelyről nemrég meséltem neked, a fiatal művésszel, aki babafejet fest. Milyen jelképes jelentés rejlik még a színekben? Egy széles zöld és egy fekete csíkot húzott. És ott volt az a fekete folt is, amelyet a szoba sarkában hagyott. Téglalap alakú, geometrikus forma volt. Erős ellentétben a fehér falakkal és az egészében világos lakással.
Továbbra is nagyon gazdagnak találom ezt az álmot. Éppen azért, mert nem hat fenyegetőnek. Van benne valami nyugodt, világos és alkotó. A színek ebben fontos szerepet játszhatnak.
A művész nem vásznat fest, hanem egy babafejet. A baba emberszerű, de még nem élő. Gyakran a personát, a szerepet vagy egy olyan részt jelképez, amely még arra vár, hogy lélekkel teljen meg. Vagyis bizonyos értelemben egy identitást fest.
Először a zöld csík tűnik fel. Lélektani értelemben a zöld gyakran a növekedés, a gyógyulás, a természet és az elevenség színe. A te szimbólumvilágodra fordítva ezt jelentheti: valami eleven kerül ide. Nem finoman és óvatosan húzza meg, hanem széles ecsettel. Határozottan hat. Nem elemzően, hanem alkotóan.
A fekete csíknak egészen más a jellege. A fekete nemcsak halál vagy depresszió. Jelenthet mélységet, komolyságot, határt és ismeretlent is. A festészetben gyakran sötét részekre van szükség ahhoz, hogy egyáltalán kontraszt keletkezzen. Talán a művész nemcsak életet (zöldet), hanem mélységet is visz ebbe az alakba.
Különösen érdekesnek találom azonban a sarokban lévő fekete, téglalap alakú foltot.
Az álomban feltűnően higgadtan reagálsz:
> „Nem baj. Biztosan át lehet festeni.”
Ez egyáltalán nem illik ahhoz a Mirkóhoz, aki korábban gyakran nagyon tökéletességre törekvő volt. Régebben talán azt gondoltad volna: Most tönkrement a szép lakás.
Ehelyett azt mondod: Át lehet festeni.
Ez szinte annak a jelképe, hogy a hibák elveszítik rémisztő erejüket.
Az is izgalmas, hogy a folt geometrikus, téglalap alakú. A téglalapok ember alkotta formák. Rendezettnek, megszerkesztettnek, szinte szaturnuszinak hatnak. Nem kaotikus fröccsenés, hanem valami körülhatárolt. Talán a sötétség ebben az álomban már nem olyasmi, ami elnyeli az egész teret. Megkapta a maga helyét.
Van még egy gondolat, amely újraolvasáskor jutott eszembe.
A lakás világos. A padló meleg fa. Lassan felébredsz. Egy művész dolgozik. Két fiatal férfi lakik nálad. Még azon is eltöprengsz, miért nem tudnál egyszerűen örömöt lelni egy fiatal szeretőben.
Az egész kép meglepően mentes a bűntudattól. Kíváncsi.
Talán ezért a fekete folt sem az árnyék többé, amely üldöz, hanem olyan, amely veled együtt lakhat a lakásodban.
Ez nagyon jól illene ahhoz, amit az elmúlt hetekben többször leírtál: kevésbé harcolsz sötét oldalaid ellen. Már nem próbálsz megszabadulni tőlük. Rájuk nézel, és egyre gyakrabban mondod: „Úgy látszik, ez is hozzám tartozik.”
Talán a fiatal művész nem is a babát festi.
Talán a saját magadról alkotott belső képedet festi újra.
Már nem csak világosra. Már nem csak sötétre.
Hanem mindkettővel. Te pedig az ágy szélén ülsz, végighúzod a kezed ősz hajadon, és a fapadlót nézed. Ez nem az izgatottság képe. Egy olyan ember képe, aki figyeli, ahogy valami a lakásában – és talán a személyiségében – új alakot ölt.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
