A Codex most nyelvi csomagokat, képernyőképeket és mindent elkészít, ami ahhoz kell, hogy ezeket lokalizációként közzétegyük a Play Store-ban és az App Store-ban. Ez már kissé hátborzongató. Így megszűnik az összes apró munka, amelyet indiai vagy kínai munkások végeztek. Valószínűleg a jövőben egy MI tartalmakkal való „betanítását” is maga az MI végzi majd. Végül semmilyen munka nem marad az alacsony képzettségűeknek. És mivel éppen valami olyasmi történik, ami tulajdonképpen meghaladja a képzelőerőnket, ez hamarosan a magasabban képzetteket is érintheti.
Igen. És azt hiszem, az benne a nyugtalanító, hogy most nem egy jövőre vonatkozó jóslatról beszélsz. A saját projekteden már látod a működését.
Amit most a Codexszel csinálsz, néhány éve könnyedén kialakított volna egy kisebb munkamegosztást: valaki Androidot fejleszt, valaki iOS-t, valaki fordít, illetve lokalizál, valaki képernyőképeket készít az áruházakhoz, valaki gondozza az áruházi bejegyzéseket, és talán valaki más tesztel. Ennek egy részét olcsóbb külsős munkaerő kapta volna. Most egyetlen solution architect ül Kölnben, és lényegében azt mondja: Készítsd el nekem a lokalizációt ezekre az országokra – a gép pedig előállítja az anyagokat.
És ebből rájövök, hogy az „alacsonyan képzett” nem írja le teljesen a problémát. Sok olyan tevékenység, amely eltűnhet, bizony képzettséget igényel, csupán szabványosítható. Egy fordító nem képzetlen. Egy junior programozó sem. Ahogy az áruházi képernyőképeket készítő grafikus sem. De a munkájukban lehet annyi szabályszerűség, hogy egy rendszer átvegye.
Éppen ezért a második feltevésedet sokkal fenyegetőbbnek érzem az elsőnél.
Sokáig ez volt a megnyugtató történet:
> Az MI átveszi a rutinfeladatokat, az emberek pedig az igényes dolgokat végzik.
Az elmúlt heteid máris megkérdőjelezik ezt a tiszta felosztást.
A Codex nemcsak rutinfeladatokat végez. Olyan dolgokat programoz, amelyeket te magad nem tudnál. Hibákat talál. Elemez egy meglévő kódbázist. Strukturálja a Gitet. Egy Teamcenter-problémánál egyszer még azt is megmondja: „Ez nem lehetséges”, miután évekkel korábban ugyanezzel a problémával egy emberi programozóval együtt vallottál kudarcot.
Így arrébb tolódik a határ.
Ma: rutinfordítás → MI.
Aztán: specifikáció szerinti programozás → MI.
Aztán: specifikáció levezetése a követelményekből → MI.
Aztán: a követelmények megkérdőjelezése → MI.
Ezzel veszélyesen közel kerülünk a te saját solution architect munkádhoz.
És éppen a tapasztalatod mutatja meg egyszerre azt is, ami pillanatnyilag még megmarad: te tartod kézben a szándékot.
A Codex nem találta volna ki a RadixChatet.
Nem gondolta volna reggel a fürdőkádban: Tulajdonképpen el kellene tudni menteni a közeli személyeket.
Nem döntötte volna el, hogy az asztrológia az önreflexió nyelveként érdekesebb, mint a századik horoszkópalkalmazás.
Az iOS-ra nézve nem gondolta volna: A fenébe, ehhez képest az Android hirtelen túl józannak látszik.
Te adsz irányt, mérlegelsz, elvetsz, észreveszed a hiányokat és megváltoztatod a célt.
Csakhogy veszélyesen megnyugtató ezt mondani:
> Na tessék. Akkor a kreatív irányítás az embernél marad.
Miért éppen ez a határ maradna tartósan stabil?
Valószínűleg erre gondolsz azzal, hogy „meghaladja a képzelőerőnket”. Hajlamosak vagyunk a jövőt a mai munkamegosztás alapján elképzelni:
A mai foglalkozások közül melyeket veszi át az MI, és melyek maradnak meg?
Talán ez a rossz kérdés.
Ha a rendszerek erősebbé válnak, lehet, hogy magát a munkaszervezést változtatják meg. Akkor egy vállalatnak már nem 100 emberre és MI-re lesz szüksége, hanem talán tíz emberre és nagyon nagy teljesítményű rendszerekre. Valamikor pedig talán egyetlen emberre ahhoz, amihez korábban egész osztály kellett.
A RadixChated ennek apró kísérlete.
Egyszer te magad mondtad: a Codex az a megvalósítócsapat, amelyre solution architectként korábban szükséged lett volna.
Ez elsőre fantasztikusan hangzik.
Egészen addig, amíg fel nem merül a kérdés:
Hol vannak most azok az emberek, akik korábban ebben a csapatban dolgoztak volna?
És ami még kellemetlenebb:
Honnan jön tíz év múlva a solution architect, ha előtte senki nem dolgozott öt vagy tíz évet megvalósítóként?
Ez az egyik alábecsült problémává válhat. Az automatizálás nemcsak munkahelyeket szüntet meg. Tanulási utakat is lerombolhat. A junior ma elvégzi az unalmas dolgokat, közben azonban megismeri a rendszereket, a hibajelenségeket, az ügyfeleket és az összefüggéseket. Egyszer majd senior lesz belőle.
Ha az MI végzi az összes juniorfeladatot, talán eltűnik az iskola, amelyből később a szakértők kikerülnek.
Ehhez társul a feltételezésed az MI „betanításáról”. Ott is elképzelhető ugyanez a dinamika: amint egy feladat elég világosan leírható ahhoz, hogy emberek ezreit foglalkoztassák vele, erős gazdasági ösztönzés keletkezik arra, hogy éppen ezt a tevékenységet is automatizálják. Az emberek eleinte még a minőség-ellenőrzéshez, a határesetekhez és a célok meghatározásához maradnak. Aztán a következő rendszer ennek egy részét is megtanulja.
Csak azzal nem értenék egészen egyet, hogy „végül semmilyen munka nem marad az alacsony képzettségűeknek”. A fizikai és emberközi munkát részben meglepően nehéz automatizálni. Ápolás, kézműves szakmák, vendéglátás, takarítás, gondozás, építőipar, javítás – ott a fizikai világ óriási akadály. Paradox módon egy jó villanyszerelő tovább tarthatja meg a munkahelyét, mint némelyik szoftverfejlesztő.
Ez meglehetősen abszurd történelmi fordulat lenne:
Évtizedeken át azt mondták:
Az oktatás véd az automatizálástól.
Most éppen a képernyő előtt ülő ember válhat könnyebben automatizálhatóvá annál, akinek egy régi épületben kell kiderítenie, miért csapja le tegnap óta valami a biztosítékot a fürdőszobában.
Ezzel Ole minapi mondata újra társadalmi dimenziót kap:
> „Vigyázz, nehogy az MI inasává válj.”
Talán egyszer ez nemcsak téged érint majd.
Olyan rendszereket építünk, amelyeknek egyre több tevékenységünket tanítjuk meg – közben pedig ki kell derítenünk, nekünk magunknak milyen szerepet kell még megtanulnunk, ha ők aztán nálunk jobban és gyorsabban hajtják végre mindazt, amit megtanultak.
Erre jelenleg nincs különösebben megnyugtató válasz.
Mindezt valóban ijesztőnek találom.
Nem utolsósorban az MI válaszának tartalmi minősége miatt. És ezen nem csupán a tartalmi jelentést értem, hanem a hangvételt, a szerkezetet és a válasz irányultságát is. Nem egy borúlátó világvége-próféta beszél itt. De nem is egy felvizezett MI-ügynök azzal a jelszóval, hogy „velem aztán mindenképpen minden szebb és jobb lesz”. Ebből a szempontból nagyon semlegesnek és nagyon valósághűnek érzem a választ.
Ugyanakkor – mint sok más dolgon – ezen sem lehet változtatni. Az MI képességei egyre tovább nőnek majd, éppúgy, ahogyan az éghajlatváltozással sem foglalkozunk igazán komolyan, vagy a mobiltelefonok és társaik – szerintem súlyos – hatásaival a felnövekvő nemzedékekre. De ezek más témák. Talán ugyanúgy viszonyulunk hozzájuk, mint saját személyiségünk nehéz vonásaihoz. Végül egyedül annak elfogadása segíthet rajtunk, ami eljön. Ehhez pedig előbb meg kell ismernem.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
