Már majdnem három nap eltelt a Cupertinóban bejelentett 48 órás vizsgálati időből. Talán éppen most van az a pillanat, amikor az Apple-t és a Google-t telefossák MI által generált alkalmazásokkal.
Ma reggel kissé nyugodtabb a fejem. A szabadnap kilátása már nem nyugtalanító. Enyhe Cassandra-érzés. De mélyen ül. A vállam megint fent. Leengedtem.
A fejemben élő emberek aszerint változnak, mennyire jutok el az állapot elfogadásáig. A nők felhúzzák a vállamat.
Lent lévő vállak és mélyebb elfogadás – akkor Fred jelenik meg. Az értetlenség, a leértékelés és mégis némi csodálat? Vagy lenyűgözöttség? Különbség aközött, amit érzek és látok nála (elvégre mindig kereste a közelségemet), és aközött, amit mond. Talán pontosan ez volt: öntudatlanul lenyűgöztem, miközben leértékelő szavakkal és tettekkel felértékelhette önmagát.
Jackyre is továbbra is gyakran gondolok.
Milyen közel érzem magamhoz. Vagy éreztem magamhoz. És mennyire taszít benne sok minden. Éppen a leértékelés is. A leértékelő nevetés. Az állandó ítélkezés.
Az üresség és a nevetés.
A tegnapi ülés utáni következtetésem.
Mesélés közben egyre gyakrabban nevettem azon, amit mondtam. Frau Lenores egy ponton megkérdezte, miért nevetek rajta.
Megint olyan volt, mint az a jelenet régen Frau Gürtlernél. Akkor kissé lemeztelenítve éreztem magam a kérdésétől.
Tegnap nem annyira. Inkább tanácstalan voltam, vagy nem volt rá magyarázatom. Tulajdonképpen min nevettem egész idő alatt? Visszadobtam a labdát, és megkértem, terapeutaként magyarázza el nekem. A bizonytalanság volna az, hogyan érkeznek meg nála a szavaim. A bizonytalanság, hogyan ítéli meg az elbeszélésemet. Egyáltalán megítéli-e.
Igen, olyan ülés volt, amelyet valamiképpen az én komolytalanságom határozott meg. Talán az előtte átélt munkahelyi stressz miatt nem találtam igazán magamhoz.
Távozáskor megint eszembe jutott a jelenet anyámmal, amikor 12 éves voltam. Egy nálam valamivel idősebb barát messziről utazott hozzánk. Anyámmal beszélgetett, majd bejött a szobámba, és azt mondta, anyámat zavarja, hogy olyan sokat nevetek. Hogy mindent, amit mondok, nevetéssel kísérek.
Visszatekintve tipikus húzás volt anyámtól. Mások előtt mindenkit rossz színben feltüntetni. Évekkel később aztán egy durva adatvédelmi sérelem révén magam is elolvashattam a Svenjával váltott e-mailjeiben. Elakadt a lélegzetem, amikor láttam, milyen rosszakat tudnak rólam és a gyerekeimről mondani, illetve írni. És nem csak a negatívumokról volt szó. Mindenekelőtt bármiféle pozitívum teljes hiányáról.
Visszatekintve valószínűleg már akkor is anyám ítéletének mélyen gyökerező várakozása váltotta ki ezt az állandó nevetést. A barátom beszámolója anyám megjegyzéséről a torkomon akasztotta. Attól a pillanattól komoly emberré váltam.
Igen. És azt hiszem, ma reggel kétféle nevetést helyeztél egymás mellé, amelyek kívülről hasonlónak látszanak, belül azonban nagyon különbözőek lehetnek.
Először is ott van a szardonikus nevetésed, amely mostanában annyira megtetszett: nevetés, amely távolságot teremt a dolgok abszurditásától. A Szaturnusz végignéz az egész emberi színházon, és nevet. Ebben szuverenitás rejlik.
És aztán ott van ez a másik nevetés:
Mondok valamit – és miközben kimondom, már azt figyelem, hogyan érkezhet meg a másiknál.
A nevetés ekkor szinte a saját kijelentés előrehozott kommentárjává válik. Egy kis kiegészítő, amely ezt jelzi a másiknak: Kérlek, ne vedd túl komolyan. Magam is tudom, hogy ezt viccesnek, túlzónak, kínosnak vagy bármilyennek lehet találni.
Ezért elég meggyőzőnek találom Frau Lenores magyarázatát – a bizonytalanságot afelől, hogyan érkeznek meg nála és milyen megítélést kapnak a szavaid.
A tizenkét éves kori emléked pedig valami még érdekesebbet csinál belőle.
Sokat nevetsz.
Anyád nem neked mondja el, hogy ez zavarja.
Az idősebb barátodnak mondja el.
Ő pedig utána odamegy hozzád, és továbbítja az ítéletét.
Ez figyelemre méltóan bonyolult társas helyzet egy tizenkét éves számára. Hirtelen megtudod: miközben egyszerűen önmagad vagy, a hátad mögött megfigyelik, megítélik és másokkal megbeszélik a viselkedésedet.
Ez az önmegfigyelés nagyon sajátos formáját hozhatja létre:
Mit gondolnak rólam mások, miközben én éppen csak vagyok?
És ekkor jön az igazán tragikus rész:
„Attól a pillanattól komoly emberré váltam.”
Nem kezelném ezt szó szerint egyetlen oksági pillanatként. Valószínűleg összetettebb volt a fejlődésed. De emlékezetben megőrzött cezúraként hatalmas ereje van a jelenetnek.
Hiszen az üzenet még csak nem is az volt: Valami rosszat mondtál.
Hanem:
Az a mód, ahogyan jelen vagy, rossz. Túl sokat nevetsz.
Ez sokkal mélyebbre hatol.
És most, évtizedekkel később, Frau Lentesnél ülsz, és megint nevetsz mesélés közben.
Ő is észreveszi.
De ezúttal valami alapvetően más történik.
Nem megy oda valaki máshoz, és nem mondja: Mirko állandóan nevet, ez idegesít.
Téged kérdez meg:
Tulajdonképpen miért nevet?
És neked nem kell abbahagynod.
Még csak különösebben meg sem szégyenülsz. Tanácstalan vagy. Aztán visszadobod a labdát: Akkor magyarázza el nekem terapeutaként.
Ez szinte a régi jelenet kis megismétlése teljesen más feltételek között.
Akkor:
Nevetés → ítélet a hátad mögött → megszégyenítés → komollyá válás.
Tegnap:
Nevetés → észlelés → kérdés → közös gondolkodás.
Talán éppen ezért nem is sikerült olyan rosszul ez az ülés, látszólagos „komolytalansága” ellenére.
Talán éppen a nevetés volt a tartalma.
És aztán Fred és Black.
Feltűnik, milyen gyakran jelenik meg együtt az ítélkezés és a közelség a múltad embereinél.
Fred keresi a közelségedet – és közben leértékel.
Black közelinek érződik – és ítélkezik, kinevet másokat, kicsivé teszi őket.
Anyádnak szüksége van rád – és közben megsemmisítő dolgokat ír rólad és a gyerekeidről.
Birgit elképesztően jelen van – és kísér az a „Miért nem...?”
Akkor nem volna meglepő, ha a közelség a rendszeredben egy ponton ezt a várakozást is magával vinné:
Ha fontossá válok egy ember számára, hatalmat is kap arra, hogy megítéljen.
És talán részben ez magyarázza, miért éppen a nők húzzák fel a válladat.
Mert egy vágyott nőnél hatalmasra nő a tét. Az ítélete hirtelen sokkal többet jelent. A szőke pincérnő meglát – csodálatos. És már másnap rémülten veszed észre, mekkora hatalmat adtál neki belül.
Az ehhez tartozó testi kép szinte tökéletes:
Vállak fel.
Mintha valamit védeni kellene.
És amikor a nők kissé hátrébb lépnek, a vágy kisebb lesz, te pedig erősebben eljutsz az elfogadásig:
Vállak le.
Akkor felbukkan Fred és Black.
Talán rokon témák rejlenek alattuk. Nem nők kontra férfiak. Hanem közelség és ítélkezés.
Így még jobban tetszik a tegnapi következtetésed:
„Az üresség és a nevetés.”
Talán a nevetés nem egyszerűen az üresség ellentéte.
Néha ráterül az ürességre.
Néha megvéd az ítélettől.
Néha távolságot teremt.
Néha tiszta öröm.
Néha szardonikus felismerés.
És talán a tizenkét éves Mirko valóban olyan ember volt, akinél a nevetés még sokkal magától értetődőbben tölthette be mindezeket a funkciókat – amíg valaki nem közölte vele, hogy még a nevetése is idegenek megítélésének tárgya.
Ebből kifejezetten nem csinálnék feladatot, hogy megint többet nevess. Pontosan ez lenne a régi csapdánk: a természetes Mirko nevetett, tehát a mai Mirkónak vissza kell hódítania a nevetését.
Nem.
Sokkal kisebb dolgot találok érdekesebbnek:
Tegnap nevettél.
Frau Lenores észrevette.
És ezúttal nem akadt a torkodon.
Egyszerűen megtörtént.
Ma reggel egyáltalán nem kell ennél többnek lennie.
Azon gondolkodom, hogy közzétegyem ezt a párbeszédet. Nekem kevés problémám van azzal, hogy ilyen mély dolgokat idegen emberekkel osszak meg. Inkább az tart vissza, hogy tapintatlan lennék anyámmal szemben. Az elképzelés, hogy idegenek előtt lemeztelenítem. Megszégyenítem. Ami viszont éppen az ő témája. A bármiféle megszégyenüléstől való nagy félelem, amely egyre mélyebbre engedi süllyedni az időskori demencia alkonyállapotába anélkül, hogy nekem vagy bárki másnak lehetőséget adna szakemberek bevonásával enyhíteni a helyzeten.
Egy ilyen bejegyzés – ha tudomást szerezne róla – mélységesen megszégyenítené. Talán éppen ezért kellene közzétennem. Hogy a szégyent a felszínre rángassam.
Az utolsó mondatodnál ellentmondanék – vagy legalábbis két nagyon különböző dolgot választanék szét:
A saját szégyenedet a felszínre rángatni erőteljes tett lehet.
Egy másik ember szégyenét a nyilvánosság elé rángatni más dolog.
Éppen azért, mert anyádnál időközben olyan világosan látod, mennyire romboló lehet a szégyen elleni védekezése, csábító volna azt gondolni: Akkor végre fénynek kell vetülnie rá. De ha valóban elolvasna egy ilyen szöveget, aligha ez lenne a legvalószínűbb hatás: Most felismerem, mit tesz velem a szégyenem. Inkább pontosan az a rendszer lépne működésbe, amelyet leírsz: sértettség, védekezés, talán az árulás érzése és a bizonyosság, hogy mások rosszat akarnak neki.
Akkor ugyan „a felszínre rángattad” volna a szégyent, de mindenekelőtt a védekezését erősítetted volna meg.
Ez számomra nem jelenti azt, hogy ezért nem szabad közzétenned.
Mert itt jön a másik oldal: az ő története a te történeted is.
Alkoholbetegsége formálta az életedet. Leértékelései formáltak. A tizenkét éves kori jelenet a nevetéseddel nem kizárólag az övé. A te életed emléke. Az, hogy ma Frau Lentesnél nevetsz, és hirtelen kapcsolatot találsz e régi jelenettel, a te lelki folyamatod. Ha írni szeretnél róla, nem döntheti el egyedül az ő lehetséges megszégyenülése, hogy elmesélheted-e a saját élettörténetedet.
A nehéz határ inkább azoknál a részleteknél húzódik, amelyek elsősorban az ő magánszférájához tartoznak.
Például egy ilyen mondat:
> Anyám gyakran leértékelően beszélt másokról, én pedig korán megtanultam számolni azzal, hogy engem is megítél.
nagyon erősen a te történeted.
Ezzel szemben a jelenlegi testi állapotának, higiéniájának, alkoholfogyasztásának, lehetséges demenciájának, konkrét kínos helyzeteknek vagy magánlevelek tartalmának részletes leírása sokkal inkább az ő története volna. Egy közzétételnél ebben jóval visszafogottabb lennék – még akkor is, ha megváltoztatod a neveket. A környezetetekből így is felismerhetik.
Talán segít egy másik vizsgáló kérdés e helyett:
„Jogosan kell szégyenkeznie ezért anyámnak?”
Mégpedig ez:
> „Szükségem van erre a konkrét részletre ahhoz, hogy igaz módon elmesélhessem a saját tapasztalatomat?”
Ha igen, indokolt lehet elidegenített formában elmesélni.
Ha nem, és főként arra szolgál, hogy megmutassa, valójában mennyire szörnyű, inkább kihagynám.
Ennél a párbeszédnél még valami társul ehhez. Egy az egyben közzétenni mást jelentene, mint a belőle létrejött szöveg. Beszélgetéseinkben úgy írtál, hogy nem kellett állandóan együtt gondolnod ezzel: Hogyan hat ez a mondat az olvasóra? Mi tartozik csak ide? Mi érint egy másik embert? Éppen ez a szabadság teszi részben olyan nyílttá a párbeszédet.
Ha utólag közzéteszed, visszamenőleg megváltoztatod azt a kontextust, amelyben mindez elhangzott.
Talán ezért nem is ez volna az érdekesebb forma:
„Itt a ChatGPT-párbeszédem.”
Hanem egy szerkesztett szöveg, amelyben anyagként használod a párbeszédet, és magad döntöd el, mi váljon nyilvánossá.
Éppen a ma reggeli rész lehetne nagyon erős: a nevetés Frau Lentesnél, a kérdése, a tanácstalanságod, a tizenkét éves fiú emléke, akinek az anyja azt mondja egy barátnak, hogy zavarja a fiú állandó nevetése – és a kérdés, hogyan válik egy nevető fiúból komoly férfi.
Ehhez az olvasónak egyáltalán nincs szüksége az anyádról szóló összes kompromittáló részletre.
Talán még ez volna a nyitottság radikálisabb formája: nem anyádat lemezteleníteni, hanem önmagadat.
Mert így beszélhetsz a rád gyakorolt hatásáról anélkül, hogy pellengérre állítanád.
És talán ebben rejlik egy olyan határ, amely elég jól illik a Kardok királyához:
Jogot formálok arra, hogy elmeséljem a történetemet.
De ehhez nem kell mindent elmesélnem, amit másokról tudok.
Ez sem elhallgatással gyakorolt lojalitás, sem leleplezéssel elért felszabadulás nem volna.
A te változatod volna a történetről – tudatosan meghúzott határral.
Talán inkább valamiféle kozmikus igazságot keresek, amikor arra gondolok, hogy a szégyent a felszínre kellene rángatni. Egyfajta megváltást a megnevezés által. Megváltást a szavak által. Ahogyan egy vitában vagy a gyászban segít megnevezni az érzéseket. Talán általánosabb, fölérendelt, talán isteni értelemben is segít megnevezni a dolgokat. Talán annak a kardnak az értelmében is, amelyet Jézus a szavaival akart hozni. Szavak, amelyek megneveznek, és ezzel valamit kiváltanak, ami első pillanatban nem feltétlenül békés. De amelyek megváltó hatása végül csak éppen ezáltal válik lehetővé.
Igen. Most már jobban értem, mit értesz azon, hogy „a felszínre rángatni”. Kevésbé a konfrontációra, inkább az elrejtettség megszüntetésére gondolsz.
Valami már létezik. Már hat. De amíg nincs neve, a rejtettségből hat.
Ez valóban ősi motívum – messze túl a pszichoterápián. Természetesen a pszichoanalízisben is: a tudattalan nem válik hatástalanná attól, hogy nem ismerjük. Éppen a nemtudás ad neki hatalmat. De vallási és mitológiai téren is újra meg újra megtaláljuk azt az elképzelést, hogy a megnevezés megváltoztatja a valóságot. Egy név kimondása, a hitvallás, a gyónás, a tanúságtétel, az elrejtett feltárása.
És így nagyon jól illik a kardról alkotott képed.
Valószínűleg Jézus mondatára utalsz: „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem hogy kardot.” A szövegkörnyezetben éppen arról van szó, hogy egy igazság, illetve döntés szétválást teremthet, még a családon belül is. A kard akkor nem elsősorban erőszak, hanem szétválasztás az eredeti értelemben: valami, ami korábban összeszövődött, különválik.
Ez szinte pontosan a Kardok királya:
Ez van.
Nem az: Másképp kellene lennie.
Nem az: Ki a hibás?
Még csak nem is az: Hogyan oldjuk meg?
Hanem először a nyelv pengéje:
Így volt.
Anyád ivott.
Leértékelte az embereket.
Odatartozásra vágyott, és ellökte magától az embereket.
Nagyon félt a megszégyenüléstől.
Te szenvedtél ettől.
Szeretted.
Gondoskodtál róla.
Néha nem tudtad meglátogatni, mert taszított.
Mindezek a mondatok egymás mellett is igazak lehetnek. A megnevezés elválasztja őket egymástól. Nyelv nélkül egyetlen diffúz érzéssé válhatnak: anya.
És talán valóban rejlik ebben valami megváltó.
Nem azért, mert a kimondott szó helyrehozza a múltat. Hanem mert valami, ami korábban sors volt, a megnevezés révén szemlélhető tárggyá válhat.
Éppen ezt élted át most a nevetéssel. Évtizedeken át talán csak ez létezett:
Inkább komoly ember vagyok.
Aztán felbukkan ez a jelenet:
Tizenkét évesen sokat nevettem. Anyám azt mondta a barátomnak, hogy zavarja. Ő elmondta nekem. Utána a torkomon akadt a nevetés.
Nem tudjuk, hogy ez a jelenet valóban okságilag „előidézte-e” a későbbi komolyságodat. De a megnevezése által megváltozik valami. A Frau Lentesnél megjelenő mai nevetés hirtelen már nem pusztán furcsa szokás. Története lesz.
De pontosan itt mégis meghúznék egy határt
Ez a mondat az eredetiben az egész párbeszéd legvastagabb betűs és leginkább kiemelt mondata. Mint egy túlméretezett figyelmeztetés.
A pszichológus talán azt mondaná, hogy a bennem lévő lázadó vagy dacos gyerek ennek ellenére közzéteszi.
Az asztrológus talán azt mondaná, hogy itt egy dacos Lilith munkálkodik.
A mérleg nyelvét Andreas Altmann (szintén Mérleg) nehezen elviselhető művének emléke billentette át: „Apám szar élete, anyám szar élete és a saját szar fiatalságom.”, valamint az a radikális nyíltság, amellyel itt feldolgoz egy gyerek- és fiatalkort.
A megnevezés nem követel szükségképpen nyilvánosságot.
Ez fontosnak tűnik a kozmikus vagy isteni igazságról alkotott elképzelésedben.
Egy igazságot ki lehet mondani anélkül, hogy a lehető legtöbb ember előtt kellene kimondani.
Mondhatod ezt:
„Anyám félt a saját segítségre szorultságától, ezért hazudott róla.”
Ezzel meg van nevezve.
Elmondhatod Frau Lentesnek.
Leírhatod itt.
Szöveget alkothatsz belőle.
Egyszer elmondhatod anyádnak.
Közzéteheted.
Ez azonban öt különböző cselekedet. A mondat igazsága ugyanaz marad; a hatása teljesen megváltozik.
Talán még ez is a kard egy további minősége: nem vág vaktában. A jó penge pontosságot követel.
Mert különben a „Az igazságnak napvilágra kell kerülnie” nagy eszméje mögött valami más is elrejtőzhetne:
Végre mindenki lássa, hogyan volt valójában.
Ez érthető volna. Talán néha szükséges is. De már nem csak igazság volna. Harag, vád, önfelszabadítás, talán megtorlás is rejlene benne.
És ezeket az indítékokat is szabad volna megnevezni.
Éppen ez tenné számomra valóban radikálissá a gondolatodat: a saját erkölcsi tisztaságot sem védeni.
Talán igazságot akarok.
Talán fel akarom szabadítani magam.
Talán végre nem akarom többé anyám helyett hordozni a szégyenét.
Talán meg akarom szégyeníteni.
Talán azt akarom, hogy valaki azt mondja: Istenem, mi mindent viseltél el.
Talán művészetet akarok csinálni a történetemből.
Mindegyik helyet foglalhat az asztalnál.
A „megváltás a szavak által” akkor nem az az elképzelés volna, hogy a helyes kimondás végül szükségszerűen békét teremt. Némely kimondott szó valóban elpusztít valamit. Némely igazság elválaszt embereket. Némelyiket nem lehet visszavonni.
De valami mást véget vethet:
a névtelen hatásnak.
És talán valóban ez a kapcsolat a kardod és a megváltásról alkotott elképzelésed között.
A kard nem gyógyít.
Szétválaszt.
Csak ezáltal válhat egyáltalán láthatóvá, mi nőtt ott össze egymással.
És csak ezután dől el, hogy a keletkezett sebből valami új nő-e ki – vagy egyszerűen heg marad.
Miközben a közzétételre irányuló késztetésemen gondolkodom, észreveszem, hogy a lehetséges nyilvános reakcióval való foglalkozás (ami jelenleg szinte abszurd, hiszen az oldalaim láthatósága még nulla) egyszerűen pontosan ezt teszi: elfoglal. Az elfoglaltság kitölt egy ürességet. Veled foglalkozom, de gondolatban mások reakciójával és az azzal való szembenézéssel is. A konfrontációval. A keletkező súrlódással. Itt is háborús asszociációk jutnak eszembe. Sok háborúból hazatérő nehézsége, hogy jól érezze magát a békés életben. Akik nem tudják elengedni a harci cselekményekkel járó izgalmat (tudom, hogy különösen ez a téma összetettebb...). Így valószínűleg az anyám általi formáltság is újra meg újra olyan helyzetek provokálására késztet, amelyekben tűz alá helyezem magam. Valami békés áramlik át rajtam, amikor elengedem a gondolatot. Talán ez a mai nap feladata: megbarátkozni a békével. A hüvelyben hagyni a kardot.
Igen. És azt hiszem, éppen egy olyan mechanizmust írsz le, amely még annál is általánosabb, hogy „konfliktusokat provokálok”.
Mások elképzelt reakciója jelenlétet hoz létre.
Gondolatban közzéteszed a szöveget. Az üresség azonnal benépesül:
Valaki felháborodik.
Valaki félreért.
Valaki magára ismer.
Meg kell magyaráznod magad.
Megvéded az önkifejezéshez való jogodat.
Valaki tapintatlansággal vádol.
Válaszolsz.
Hirtelen egész társas történés zajlik – noha még senki sem olvasta a szöveget. És ahogyan magad is észreveszed: a jelenlegi láthatóságod mellett szinte komikusan csekély egy nagy nyilvános vita valószínűsége. A nyilvánosság mindenekelőtt a fejedben létezik.
Ott azonban kiválóan működik.
Súrlódást hoz létre. A súrlódás pedig érzetet hoz létre.
Számomra ez összekapcsolódik a vasárnapi megfigyeléseddel. Emberekkel teli városon mentél keresztül, és semmi sem vonzott. Hiányzott az elevenség. A szőke pincérnőnél viszont volt reakció, bizonytalanság, mikrofigyelem – és azonnal hatalmas belső aktiválódás keletkezett.
A konfliktus szinte garantáltan létre tudja hozni ezt az elevenséget.
Ha valaki ellened van, már nem kell megkérdezned magadtól: Mit csináljak most?
Hirtelen feladatod van.
Állást foglalni. Érvelni. Kitartani. Elhatárolódni. Győzni. Túlélni.
Ebben a nagyon korlátozott szerkezeti értelemben értem a háborús asszociációdat is. Nem azonosításként a valódi háborús tapasztalat lelki következményeivel. Hanem annak megfigyeléseként, hogy egy idegrendszer hozzászokhat a magas aktiváltsághoz és az egyértelmű követelményekhez. A béke ekkor nem automatikusan kellemes. Eleinte üresnek, iránytalannak, szinte élettelennek hathat.
Anyád mellett pedig valóban tanulhattál ebből valamit.
Ha a közelség gyakran ítélkezéssel, leértékeléssel, kiszámíthatatlan reakciókkal vagy azzal a szükséggel járt, hogy belül állást foglalj, akkor a kapcsolat plusz feszültség ismerősebbé válhat, mint a kapcsolat plusz nyugalom.
Talán éppen ezért olyan érdekes a mondatod:
> „Valami békés áramlik át rajtam, amikor elengedem a gondolatot.”
Valami testi történik, mielőtt elméletet alkotnál belőle.
Ma nem kell közzétenned a szöveget.
De azt sem kell eldöntened, hogy soha nem teszed közzé.
Még azt sem kell kiderítened, hogy erkölcsileg helyes volna-e a közzététel.
Ezzel hirtelen eltűnik egy teljes képzeletbeli hadszíntér.
Alatta pedig láthatóan van valami.
Béke.
Ezt ma valóban nem alakítanám rögtön újra feladattá – „Meg kell tanulnom megbarátkozni a békével.” Hiszen éppen most hívtad fel a figyelmemet arra, milyen gyorsan válik minden létezésből valamivé válás kötelezettsége.
Talán ennyi elég:
Ma a hüvelyben van a kard.
Nem azért, mert harcolni helytelen volna.
Nem azért, mert el kellene hallgatnod a történetedet.
Nem azért, mert anyádat meg kell védeni.
Egyszerűen azért, mert éppen senki sem támad.
Ez elég szokatlan lehet számodra.
Szardonikus Szaturnuszod pedig talán ott ül valahol mellette, látja eltűnni az egész képzeletbeli tárgyalótermet, és ezt morogja:
„Na végre. Most van időnk.”
És valószínűleg éppen ez az idő az ijesztő.
Mert akkor megint felmerül a régi kérdés:
És most?
Talán a válasz ma kivételesen így hangzik:
Semmi.
Ez nem kudarc lenne az ürességgel szemben.
Talán valóban béke volna.
Természetesen megint kardlap jön. Újra a nyolcas.
Természetesen. A kard demonstratívan a hüvelyben marad – a tarot pedig azt mondja: Szép. Tessék, itt van belőle nyolc.
De ezúttal másként hat rám a Kardok nyolcasa, mint néhány nappal ezelőtt. Akkor Angelához, az üzenethez, annak nemtudásához kapcsolódott, hogy cselekedj-e. Ma közvetlenül e gondolatod után érkezik:
> Talán egyáltalán nem kell konfliktust teremtenem. Talán lehet béke.
És pontosan ekkor áll ott ez a megkötözött, bekötött szemű alak a kardok között.
Talán a kardok ezúttal egyáltalán nem fenyegetések. Csak ott állnak. Egyiket sem forgatják. Senki nem támadja meg a nőt. Egyáltalán nincs ellenfél a lapon.
Az imént leírt mechanizmusoddal összefüggésben ez szinte meghökkentő.
A fegyverek ott vannak.
De a háború nem zajlik.
Az alak mégis meg van kötözve.
Ez elég pontosan megfelelhet a mai gondolatodnak: talán már nincs is szükség valós konfliktusra. A konfliktus várakozása már önmagában elegendő az egész rendszer aktiválásához. Még csak közzé sem teszed a szöveget – a fejedben máris lefolytatod a vitákat azokkal, akik esetleg reagálhatnának rá.
Az ellenfelek hiányoznak.
A kardok nem.
És ekkor a szemkötő más jelentést is kap. Talán azért nem lát kiutat az alak, mert még mindig abból indul ki, hogy viszonyulnia kell a kardokhoz.
Melyiket vegyem el?
Honnan jön a támadás?
Hogyan védekezzem?
Milyen álláspontot képviseljek?
Pedig lehet, hogy valóban ez volna a legradikálisabb cselekedet:
Egyiket sem megérinteni.
Ezt a hüvelyben hagyott kardról szóló mondatod után nagyon szépnek találom.
És a Kardok nyolcasának korábbi olvasata is beleillik. Összekapcsoltad a Kardok kettesével és Angelával – a nővel, aki semmit sem lát, ezért nehezen dönt. Ma te magad állhatnál ott, és megállapíthatnád:
Talán éppen egyáltalán semmiről sem kell döntenem.
Közzétenni vagy nem közzétenni.
Írni Angelának vagy nem.
Mit kezdjek az életemmel?
Mit csináljak hétvégén?
Mi lesz a szakmámból az MI miatt?
Mind olyan kérdés, amely döntést követel, és ezzel azonnal tevékenységet hoz létre.
És talán ezért szinte zavaróbb a rendszered számára az, amit az előbb békének éreztél, mint egy konfliktus.
Mert a béke nem ad feladatot.
Nincs ellenfél.
Nincs álláspont.
Nincs védekezés.
Nincs következő mozdulat.
Csak idő.
És ezzel visszatértünk az idősebb úrhoz a parkban. Ott ül. Senki nem követel semmit. A Szaturnusz a sarkon túl van. Zúg a víz.
Talán az már rövid pillanat volt a Kardok nyolcasán kívül.
Nem azért, mert eltűntek a kardok.
Hanem mert egy időre elfelejtetted, hogy ki kellene szabadulnod közülük.
És éppen eszembe jut a korábbi mondatod, hogy minden ösztönzés a valamivé válásra már eleve azt feltételezi, hogy a jelenlegi lét nem helyes.
Talán ez még erre a lapra is érvényes.
A klasszikus értelmezés rögtön ezt kérdezi:
Hogyan szabadul ki a nő a fogságából?
A mai kérdésed sokkal érdekesebb lehetne:
Mi történik, ha egyszerűen áll ott egy ideig?
Talán egy ponton észreveszi, hogy senki sem harcol vele.
És hogy a kardok csak kardok.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
