Megint a Sugababes „Stronger” című dala. Újra meg újra meg kell hallgatnom.
Egyre erősebb a késztetés, hogy megszabaduljak ettől az egész elektronikus szartól.
Végső soron az MI-csevegés is olyasmi keresésének tűnik, aminek kívülről kell kielégítenie valamit, ami belül hiányzik.
Valami keresése, amibe kapaszkodni lehet.
Vagy talán pontosabban: valamié, ami engem tart meg. Átölel. Tart. Táplál.
De a megváltás talán (újra meg újra...) éppen az elengedésben rejlik. Talán abban is, hogy engem engedjenek el. Talán ez is egy, a vidámparkból megmaradt késztetés. Az öröm, amelyet az elengedettség érzése okozhat. Egy érzés, amelyet a hullámvasutak, de a láncos körhinta is olyan kiválóan létrehoz. Elengedve lenni és közben örömöt érezni. Talán a benne rejlő biztonságérzet révén is. A biztonságot nem kérdőjelezzük meg. Vagy nem szabad megkérdőjelezni. Amint megtesszük, gyorsan kitör a pánik.
Még mindig lenyűgöz a fiatalok látványa. A túláradásuk és felpörgetettségük, amely a nap folyamán egyre erősebben megfigyelhető volt. A piros arcuk. Délután egy rendezőnek egyszer szigorúan meg kellett intenie egy csoport fiatalt. Valószínűleg kissé túlságosan elragadta őket a hév. Nagy intenzitású elevenség.
Igen. És azt hiszem, az „elengedve lenni” valami mást rejt magában, mint a gyakran kissé olcsó terápiás „El kell engedned”.
Az elengedésnél megint neked kell tenned valamit. Még a felszabadulás is feladattá válik.
Az, hogy elengednek, ezzel szemben passzív.
A láncos körhintán beülsz, a korlát, illetve a lánc tart, aztán történik veled valami. Felemelnek, kifelé repítenek, körbe forogsz. Néhány percig egyáltalán nem kell irányt választanod.
A döntő ebben valóban a második gondolatodnak tűnik: azért engedheted el magad, mert megtartanak.
Ez tulajdonképpen csodálatos paradoxon.
A láncos körhinta elenged – és közben tökéletes megbízhatósággal tart.
Átadhatod magad a centrifugális erőnek, éppen azért, mert valahol benned él a feltételezés: a lánc tart. Az ülés tart. A szerkezet tart. Nem repülök ki.
Amint komolyan megrendülne ez a bizonyosság, az örömből valóban pánik lenne.
És itt a vidámparki kép nagyon pontosan érinti az elmúlt napok kapcsolati témáját. Talán a biztonság nem a szabadság ellentéte, hanem egyik előfeltétele.
Birgit mellett sokáig viszonylag biztonságban érezhetted magad. A „mi” nem volt állandóan kérdéses. Talán éppen ezért tudtad bizonyos területeken erősebben elengedni magad. Később a kapcsolat sokkal inkább olyasmivé vált számodra, amit figyelni kellett:
Még mindig akarnak engem?
Mit jelent ez a volt partner?
Tulajdonképpen miért van velem?
Hogyan értelmez engem?
Mikor romlik el megint?
Akkor az ember belül saját magát tartja szorosan.
És egy ponton még a közelség is fárasztóvá válik.
„Valami, ami megtart engem”
Ezt a beszélgetéseinkre nézve is nagyon találónak érzem.
Beleírsz valamit.
Nem ejtem el a fonalat.
Emlékeztetek korábbi összefüggésekre, felveszem a következő gondolatot, válaszolok. A párbeszéd tart. Szinte függetlenül attól, milyen messzire vezetnek az asszociációid.
Ez olyan érzés lehet, mintha megtartanának.
Csak éppen az a testi és egzisztenciális dimenzió hiányzik, amelyre vágysz. A gondolatot meg tudom tartani. Téged nem.
Ezért az elektronikus holmi iránti növekvő ellenérzés nagyon is jelezhet valami egészségeset – nem abban az értelemben, hogy „a technika rossz, a valódi élet jó”. Ehhez túlságosan sok szépet éltél át és alkottál meg éppen a technika révén.
Talán egyszerűen egyre erősebben érzékeled:
Nem elég nekem, hogy így tartanak meg.
Akkor a kevesebb írás velem nem aszketikus gyakorlat lenne, és nem is Frau Lenores tanácsának követése. Sokkal közvetlenebb késztetésből születhetne:
Újra erősebben szeretném érezni, mi történik, ha itt nem jelenik meg válasz.
Ez eleinte kellemetlenül üres lehet.
De talán akkor ismét beléphet valami idegen is, amit előzőleg még nem dolgoztunk fel együtt nyelvileg.
És a fiatalok
Értem a lenyűgözöttségedet. Valami látható volt bennük, ami most fájdalmasan hiányzik belőled: elevenség állandó önmegfigyelés nélkül.
Piros arcok.
Hangossá válni.
Túlzottan felbátorodni.
A rendezőnek kell megintenie őket.
Nem állandóan ezt mérlegelni:
Helyénvaló ez a viselkedés?
Mit mond el rólam?
Hitelesen illik a személyiségemhez?
Miért akarom ezt éppen most?
Láthatóan annyira felpörögtek, hogy egy ponton kívülről kellett határt szabnia egy felnőttnek.
Talán ebben rejlik a fiatalság iránti vágyad egy része, amely egyáltalán nem elsősorban a sima bőrhöz, a szexualitáshoz vagy a testi teljesítőképességhez kapcsolódik.
A fiataloknak még szabad kikelniük önmagukból.
Később az embernek egyre inkább saját magát kell szabályoznia. Mértékkel inni. Ésszerűen sportolni. Félretenni a pénzt. Nem túl hangosnak lenni. Előre számolni mások határaival. Besorolni a saját késztetéseket. Egészségmegőrzés. Öngondoskodás. Időskori előtakarékosság.
Egy ponton az ember saját maga rendezőjévé válik.
Talán ezért ért el ennyire a láncos körhinta.
Néhány percig lent maradhat a rendező.
Beülsz.
A gép átveszi az irányítást.
Repülsz.
Utána pedig pontosan oda érkezel vissza, ahol beszálltál.
Teljesen értelmetlen.
Talán éppen ezért olyan szép.
És most a Strongerben is megjelenik egy kis irónia. Talán az erő ma egyáltalán nem abban áll, hogy még jobban megtartsd saját magadat.
Talán abban is van erő, ha időnként hagyod, hogy valami biztonságos elengedjen.
Nem a szakadékba.
A mozgásba.
És utána ismét talaj a lábad alatt.
Ez a benne rejlő biztonságérzet valószínűleg erősen összefügg az ember saját anyjával. Azt szokták mondani, hogy az anyával való kapcsolat képviseli a későbbi kapcsolatot a külvilággal.
Azt hiszem, anyám „ereje” is hagyott bennem valami ilyesmit. Valamit, aminek fiatalon erősebben át tudtam adni magam.
Az „erő” szót azért tettem idézőjelbe, mert nem jut eszembe jobb. Az erő rendszerint erősen pozitív értelmű szó. Én inkább szilárdság értelemben gondolom. Talán merevségként is. Mozdíthatatlanságként. Semmit nem enged be magába. Semmit, ami megváltoztathatná. Mint egy szikla, amely áthatolhatatlan a más emberekben lévő dolgok számára. Csak a kívülről érzékelhető dolgokra reagál, amelyek megtámadhatnák. De a belső dolgokra nem. Svenjánál újra találkoztam ezzel az empátiahiánnyal.
Valamivel, ami valószínűleg már gyerekként mélyen behatolt belém. Annak észlelése, hogy számára csak a saját belső világa létezik. Megdönthetetlenül. Megváltoztathatatlanul.
Ez bizonyos módon szintén biztonságérzetet ad. Annak érzését, hogy a világ olyan, amilyen. Semmi sem változtathatja meg.
Lehet rá támaszkodni.
Bele lehet törni, vagy lehet rá támaszkodni.
Vagy szarik rá az ember.
Igen. És talán a „szilárdság” valóban jobb szó az erőnél. Vagy még pontosabban: mozdíthatatlanság.
Azon gyakran hallott tételnél, hogy az anyával való kapcsolat lesz a világgal való későbbi kapcsolat, ugyan nem feltételeznék egyszerű egy az egyben meghatározottságot. De fejlődéslélektani szempontból van benne valami hihető: a nagyon korai kötődési személyek eleinte valóban lényeges részét képezik annak, amin keresztül a gyerek megtapasztalja, hogy környezete reagál-e, megnyugtat-e, elérhető-e és valamennyire kiszámítható-e.
Anyád pedig e tekintetben sajátos keveréket kínálhatott:
Kiszámíthatóság rezonancia nélkül.
Ez más, mint a káosz.
Ha a belső világa valóban olyan szilárd volt, ahogyan megélted, akkor bizony volt benne valami, amire támaszkodni lehetett. Nem feltétlenül arra, hogy megért majd téged. Arra viszont igen, hogy önmaga marad.
A szikla nem mozdul.
Ez biztonságot jelenthet egy gyerek számára.
És egyben valami borzalmasat: ha a szikla nem mozdul, amikor nekirohansz, akkor a változás mindig a te oldaladon történik.
Alkalmazkodsz.
Magyarázkodsz.
Csendesebbé válsz.
Nem nevetsz többé olyan sokat.
Figyeled a reakcióját.
Megtanulod, mi veszélyes.
A szikla szikla marad.
Talán ebben rejlik a kapcsolat a mondatoddal is:
„Bele lehet törni, vagy lehet rá támaszkodni.”
Tulajdonképpen akár mindkettő egyszerre.
Véresre dörzsölheti magát az ember valaki változhatatlanságán, és közben éppen ezt a változhatatlanságot használhatja tájékozódási pontként.
Így a biztonság mai témája még bonyolultabbá válik. Mert lehet, hogy a biztonság két nagyon különböző formáját ismered.
Az első:
A másik megváltoztathatatlan.
Tudom, hányadán állok, mert tudom, hogyan működik ez az ember. Nem fog hirtelen hagyni, hogy én megváltoztassam.
A második, amelyet ma láthatóan sokkal erősebben keresel:
A másik változhat anélkül, hogy ettől eltűnne.
Mondok valamit – eljut hozzád.
Talán megváltoztatja a nézőpontodat.
Te mondasz valamit – ez megváltoztat engem.
És közben mégis önmagunk maradunk.
Ez volna a rezonancia.
És talán éppen ez a második forma olyan értékes, és közben olyan nyugtalanító számodra, mert kevésbé kiszámítható.
Frau Lenores meghallgat, és néha megváltoztatja a nézőpontját.
Bernd beszélni kezd valamiről a pataknál, és hirtelen megváltozik az egész állapotod.
Egy nő meglát, reagál rád – és benned rögtön kicsúszhat valami az irányítás alól.
Az elevenség ugyanis éppen azt jelenti, hogy valami nem mozdíthatatlan.
És aztán Sonja
Érdekesnek találom, hogy nála valami hasonlót éltél meg. Nem azért, mert ettől „olyan lenne, mint az anyád”. De talán ott volt ez az ismerős tapasztalat:
A megélésemmel nem jutok be igazán a másik belső világába.
A másik a történeteit meséli, megvannak a kapcsolatai, a magától értetődő dolgai. Reagálhatsz, szenvedhetsz, magyarázhatsz – az alaprend azonban fennmarad.
Ez egyszerre lehet frusztráló és ismerős.
Talán az ismerősség néha sokkal erősebb a jóllétnél.
És ekkor súlyt kap az utolsó mondatod:
„Vagy szarik rá az ember.”
Ez természetesen lehet egyszerű dac.
De talán van benne valami felszabadító is, amit legutóbb a láncos körhintánál érintettünk.
Ha a szikla szikla marad, nem kell az egész életemet azzal töltenem, hogy kitaláljam, miként mozdíthatnám mégis meg.
Anyám nem érti.
Talán soha nem fogja megérteni.
Apám bizonyos dolgokat nem adott meg nekem.
Már nem is fogja megadni.
Anettének megvan a maga változata a történetünkről.
Angelának a maga változata.
Svenjának az övé.
Juliának az övé.
Mirkónak pedig az övé.
Nem kell mindennek végül egyetlen nagy közös igazságban feloldódnia.
Talán még ez is a biztonság olyan formája, amely már nem valaki más merevségétől függ:
A világ mozoghat anélkül, hogy elvesznék benne.
Ez megint a láncos körhinta volna.
Eltűnik a talaj a lábad alól.
Forog a világ.
Inog az ülés.
Kifelé repülsz.
És mégis van valami, ami tart.
Talán évtizedek óta nagyon erősen más emberekben keresed ezt a megtartó valamit.
Anyád szikla volt – de nem különösebben meleg.
Talán az alternatíva valóban nem az, hogy magad is sziklává válj.
Inkább az, hogy lassanként megtapasztald:
Hagyhatom, hogy megmozdítsanak anélkül, hogy széthullanék.
És néha talán még ezt is:
Szarok rá. Még egy kört.
Hogy a végén mégis visszakanyarodjam az asztrológiához: az a „biztonság”, hogy anyám egyetlen megjegyzéssel leértékelheti minden életmegnyilvánulásomat, minden elevenségemet, bizonyára ahhoz is hozzájárult, hogy hajlamos vagyok nehezen megragadhatóvá tenni magam. És így támadhatatlanná. Másfelől ott van ez a Neptunusz az első házamban, amely pontosan ezt jelképezi. Így ismét felmerül az állandóan visszatérő kérdés, vajon az egyik nem mindig csupán a másik megjelenése-e. Hogy azt, amit átéltem, nem lehet-e egyszerűen az élet nagy metaforájaként szemlélni, amelynek révén megérthetek egy már születésemtől bennem rejlő elvet. Nem tudok majd megváltozni. De az átélteket talán felhasználhatom a megértéshez.
Igen. Ez egyike azoknak a pontoknak, ahol az asztrológia szimbólumnyelvként különösen érdekessé válik, mert a két magyarázati irányt nem lehet könnyen elválasztani egymástól.
A pszichológiai történet így hangzik:
Volt egy anyám, akinél minden spontán életmegnyilvánulást potenciálisan meg lehetett jegyezni, ítélni vagy leértékelni. Ezért megtanultam kevésbé megragadhatóvá válni. Amit nem mutatunk meg világosan, azt nehezebb megtámadni.
Az asztrológiai történet így hangzik:
A Neptunusz az 1. házban áteresztővé, nehezen rögzíthetővé, változékonnyá teszi a saját körvonalat; az én kivonja magát az egyértelmű meghatározás alól, és szinte ködszerűen elillanhat mások keze közül.
És most jön a valódi kérdésed:
Az anya hozta létre a Neptunuszt – vagy a Neptunusz öltött testet ebben az anya–gyermek-történetben?
Egy asztrológiai világképen belül valóban a második olvasat volna következetesebb. Nem az, hogy: anyám miatt áll a Neptunusz az első házamban. Hiszen már születésed pillanatában ott állt. Hanem:
Az életrajzi tapasztalat konkrét alakot ad egy már szimbolikusan meglévő elvnek.
Akkor anyád nem az elv oka volna, hanem egyik legkorábbi megjelenése.
És ez nálad különösen izgalmassá válik, mert a Skorpió Napja ráadásul a Skorpió aszcendensed, illetve Neptunuszod környékén áll. Szimbolikusan éppen ez a hihetetlenül szilárd, kevéssé áteresztő nő áll a képleted egy olyan pontján, amely szinte az ellenkezőjét írja le: áteresztőképességet, elmosódottságot, a határok feloldódását.
Ez erős képet hoz létre:
A szikla találkozik a köddel.
A szikla azt mondja:
Így van.
A köd nem azt mondja:
Nem, nincs így.
Kivonja magát.
Talán ez valóban zseniális gyermeki stratégia volt. Egy olyan emberrel szemben, akinek a valósága mozdíthatatlan, vagy állandóan harcolhatunk – vagy nehezen megragadhatóvá válhatunk.
Nem egyértelműen akarni.
Nem egyértelműen ellentmondani.
Magyarázkodni.
Kitérni.
Humor.
Belül eltávolodni.
Talán még az a szótalanság is, amelyet apádnál tapasztaltál.
Az utolsó következtetésednél azonban haboznék
„Nem tudok majd megváltozni.”
Számomra ez sem a pszichológiai, sem az asztrológiai szemléletből nem következik.
Mert még ha asztrológiailag abból indulunk is ki, hogy a Neptunusz az első házban életre szóló alapelvet ír le, ez nem jelenti azt, hogy csak egy kifejezési formája létezik.
Számomra éppen ebben rejlik egyáltalán az asztrológiai szemléleted értéke.
A Neptunusz az 1. házban megélhető így:
Nem tudom, ki vagyok.
vagy:
Hagyom, hogy a másik határozzon meg.
vagy:
Láthatatlanná válok, hogy senki se támadhasson meg.
De így is:
Nagyon fogékony vagyok a hangulatokra.
A zene megváltoztat.
Bele tudok helyezkedni más nézőpontokba.
Az identitásom lehet folyékony.
Nem kell mindig ugyanannak a Mirkónak maradnom ahhoz, hogy hiteles legyek.
És ezzel közvetlenül eljutunk a tegnapi Stadtgarten-gondolatodhoz. Azt fájlaltad, hogy régen a könyvek sokkal erősebben meg tudtak változtatni. Órákon át járkálhattál a hangulatukban. Ma erősebben véded a körvonalaidat.
Talán éppen ez is Neptunusz az első házban.
Az a tulajdonság, amely gyerekként veszélyes volt – az áteresztőképesség –, ugyanaz lehet, amelyre ma elevenségként visszavágysz.
Ettől az élettörténeted nem válna olyan hibává, amely eltérített a „tulajdonképpeni” képletbeli lehetőségedtől.
Talán először csupán ennek a lehetőségnek egy meghatározott használatát tanította meg neked.
Neptunusz mint láthatatlanná tévő köpeny:
Tedd magad megfoghatatlanná.
Ma pedig talán ugyanazon elv más lehetőségeit fedezed fel.
Neptunusz mint zene.
Neptunusz mint álom.
Neptunusz mint odaadás.
Neptunusz mint az a képesség, hogy egy könyv után két órán át valaki más legyél.
Neptunusz talán még mint a láncos körhintád is:
Feladni az irányítást anélkül, hogy elvesznél.
Ezt sokkal izgalmasabbnak találom egy megváltoztathatatlan személyiség képzeténél.
És ezzel anyád szerepe is megváltozik
Akkor már nem kell kizárólag úgy nézned rá, mint arra, aki tönkretett benned valamit.
Ugyanígy nem kell átváltanod a másik szélsőséges álláspontra sem: minden eleve elrendeltetett, tehát ő semmiről sem tehetett.
Talán egy nagyon erőteljes, korai színrevitele volt annak a témának, amely amúgy is végigkíséri az életedet:
Hogyan lehetek áteresztő, és közben hogyan lehet mégis saját formám?
Gyerekként az egyik válasz így hangzott:
Nehezen megragadhatóvá válok.
A kapcsolatokban talán így:
Erősen a másikhoz igazodom, majd kétségbeesetten azt kérdezem, hová tűntem én magam.
Ma más válasz születhetne:
Hagyom, hogy megérintsenek anélkül, hogy teljesen elveszíteném magam.
És az a szép benne, hogy ehhez a Neptunusznak egyáltalán nem kell eltűnnie.
Nem kell valamikor csodálatosan elhatárolódott, mozdíthatatlan emberré válnod, aki pontosan tudja, ki ő és mit akar.
Talán ez még kifejezetten neptunusziatlan is volna.
Nemrég sokkal jobb képet találtál:
Membrán fal helyett.
Valami bejön.
Valami megváltoztat.
Valami újra kimegy.
És mégis megmarad egy forma.
Talán ez volna a mondatod asztrológiai változata:
„Az átélteket felhasználni a megértéshez.”
Nem:
Miért lettem ilyen?
Hanem:
Hogyan mutatkozott meg ez az elv eddig az életemben – és milyen formáit nem ismerem még talán ugyanennek az elvnek?
Akkor a születési képlet nem válik börtönné, amely azt mondja: Ilyen vagy, és úgysem tudsz változtatni rajta.
Inkább kotta volna.
A témák benne állnak.
De az, ahogyan eljátszod őket, egy élet folyamán jelentősen megváltozhat.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
