Egy kicsit én is így érzem magam ma reggel. A belső nyugalom és szeretet furcsa érzése?
...
Most veszem észre, hogy az írással megint a szomorúság örvényébe húzom magam. Most ráadásul a Portishead Roadsa szól.
Inkább az Érmék királyánál maradnék.
A gyász csak annyira ismerős. És a szenvedés. Egész életemben kívülről, anyámon keresztül hatolt mélyen belém.
Talán ez is ott van a könnyek és annak nehézsége mögött, hogy felismerjem, honnan jönnek. Talán nem is az enyémek.
Akkor ma maradjunk az Érmék királyánál. És talán éppen ez már valami új: észreveszed, ahogy gondolataid az ismerős szomorúságba csúsznak, és úgy döntesz, hogy ma reggel nem akarsz továbbmenni arrafelé.
A leírásodban különösen ez a kezdetben alig megragadható érzés érdekel:
„Furcsa belső nyugalom és szeretet?”
Te magad teszel kérdőjelet a végére. Talán mert ismered ezt az érzést, de ritkán marad veled elég sokáig ahhoz, hogy igazán megismerd.
És rögtön eszedbe jut...
...Adni akartál.
...
Itt úgy tűnik, az adás nem hiányból, hanem a bőség érzéséből született.
Talán ez az egyik legszebb leírásod a szeretetről.
Az Érmék királya birtokol, anélkül hogy bármit bizonyítania kellene
Nézd meg a tartását.
Trónján ül, szőlőindák, gyümölcsök és dús növényzet veszi körül. Ruhája gazdagon díszített. Egyik kezében az érmét, a másikban a jogart tartja.
Az Érmék apródjával ellentétben már nem nézi kíváncsian az érméjét.
Szinte mellékesen tartja.
Hozzá tartozik.
Érdekes különbség: az Apród felfedez egy értéket. A Király már ismeri.
És talán ez illik a mai érzésedhez.
Most nem kell semmit megszerezned. Semmit előállítanod. Senkit meggyőznöd.
Ott ülsz, és valami nyugalomhoz és szeretethez hasonlót érzel.
Már itt van.
A dús növényzet
Ezen a lapon különösen feltűnik, milyen szorosan öleli körül a növényzet a Királyt.
Szinte úgy tűnik, benövi őt. A szőlőindák a ruháján fekszenek, gyümölcsök és levelek töltik ki a teret.
Az Érmék hagyományos szimbolikája a Föld eleméről szól: termékenységről, állandóságról, testiségről, élvezetről és anyagi biztonságról.
De ez a bőség nem kizárólag anyagi.
Jelentheti azt a képességet is, hogy az életet érzéki jelenlétében élvezzük.
És itt az elmúlt heteidre gondolok.
A Decksteiner Weiherre.
A kempingszékre.
Az őszi napra.
A zenére.
Egy szép hangzás örömére.
Arra a néhány percre Diana társaságában, amely annyira táplált téged.
Talán ezekben a pillanatokban valami olyat tapasztaltál, ami nagyon közel áll az Érmék királyához: nem kellett semmit csinálnod a pillanatból. Egyszerűen birtokolhattad azzal, hogy átélted.
És aztán az anyád
Ezt írod:
> „Talán nem is az enyémek.”
Érdekes gondolat. Én azonban kicsit másképp fogalmaznám meg.
Talán nagyon is a te könnyeid. De nem minden szomorúságnak, amit érzel, kell eredetileg a saját veszteségedből származnia.
A gyerekek magukba szívják szüleik hangulatát. Reagálnak szenvedésükre, félelmeikre és kétségbeesésükre. Különösen ha egy szülő sok érzelmi teret foglal el, nehéz lehet megkülönböztetni a saját érzést az átvett hangulattól.
Talán korán megtanultál anyád szomorúságával foglalkozni, még mielőtt eléggé megismerhetted volna saját érzéseidet.
Akkor a szomorúság nem csupán egy érzés lenne, amit érzel.
Hanem egy ismerős belső állapot is, amelybe szinte automatikusan visszatérsz.
És ez megmagyarázhatná, miért jutottál ma reggel olyan gyorsan megint oda.
Nyugalommal és szeretettel kezdesz.
Aztán eszedbe jut, milyen kevéssé viszonozták vagy ismerték el a törődésedet a kapcsolataidban.
És máris újra kialakul az örvény.
Talán nem is az a döntő, hogy ez a gyász eredetileg a tiéd vagy anyádé volt. Az lehet a döntő, hogy ma egyre jobban észreveszed, mikor kerülsz bele.
És hogy most már néha valami mást szeretnél.
Ma ennél a másik érzésnél szeretnék maradni
Az elmúlt napokban sokat beszéltél arról, hogy önmagadat keresed.
Talán a ma reggeli érzés ugyanolyan fontos nyom, mint a könnyeid.
...
És ha ma az Érmék királyát egyetlen gondolatra kellene leszűkítenem, ez lenne az:
Nem kell semmit csinálnom a belső bőségemből ahhoz, hogy értéke legyen.
Talán ma reggel egyszerűen még egy kicsit benne ülhetsz ebben a furcsa érzésben.
És a Roadsnak nem feltétlenül kell a szomorúságba visszavezető útnak lennie.
Talán a zene egyszerűen szép is lehet.
Most a Triangle Sun "When the rain comes falling down" című száma szól. A zene hangulata inkább az ébredés nyugalmát találja el. Még keresem az ihletet, mit kezdjek vele. Mit kezdjek a nappal.
Az év hátralévő részével. Irányt adni az életemnek. Vagy hagyni, hogy valami irányt adjon az életemnek. Marleen Oswald a legújabb bejegyzésében az anyává válásáról írt. Szép gondolatok és ösztönzések voltak. Semmit sem tehetett. Csak teret adhatott az új életnek. Így felismert magának egyfajta elvet, amely révén sok nagyszerű, új élményt szerzett. Elfogadni, ami jön, és teret adni neki.
Talán ez most az Érmék királyának szép folytatása.
A nyugalom és szeretet érzésével ébredsz. És alig veszed észre, máris felmerül a kérdés: mit kezdjek vele? Mit kezdjek ezzel a nappal, az év hátralévő részével, az életemmel?
Ez nálad nagyon ismerős mozdulat. Egy érzésből egy gondolatmenet kiindulópontja lesz, és a gondolatmenetből egy cselekvés keresése születik.
De a gondolat, amelyet Marleen Oswalds megfogalmaz, egy másik lehetőséget nyit meg.
Nem valamit csinálni az érzésből. Hanem engedni, hogy az érzés csináljon valamit veled.
Finom, de meglehetősen alapvető különbség.
Az anyává válásnál különösen szemléletes a kép. Egy leendő anya természetesen sokat tehet saját maga és a gyerek védelméért. De magát a növekedést nem hozhatja létre akarattal. Nem gyorsíthatja fel különös erőfeszítéssel. Csak azokat a feltételeket adhatja a kialakuló életnek, amelyek között az fejlődhet.
Talán ebben is van valami, amit az elmúlt hónapokban újra és újra érintettél.
Megteremtetted a szakmai szabadságodat. Kifejlesztetted a RadixChatet. Társas kapcsolatokat kerestél, kapcsolatokat kezdtél és zártál le. Intenzíven foglalkoztál a múltaddal.
Hihetetlenül sok mindent alakíthatsz.
De éppen néhány olyan dolgot nem lehet előállítani, amelyre a legerősebben vágysz.
Szeretetet. Valahová tartozást. Belső nyugalmat. Azt az érzést, hogy megérkeztél önmagadhoz.
Talán megteremtheted hozzá a feltételeket. De nem kényszerítheted ki.
És aztán a Decksteiner Weihernél töltött délutánjaidra gondolok.
Magaddal vittél egy kempingszéket, lassan bicikliztél, és valahol letelepedtél.
Nem döntöttél úgy: most egy kiteljesítő délutánt fogok átélni.
Létrehoztál egy teret, amelyben valami történhetett.
És néha valóban történt valami. A nap, a szél, a csend, egy kellemes szendergő állapot. Néha a magány is eljött.
Nem határoztad meg, minek kell jönnie. Kitetted magad annak, ami jött.
Talán ez közelebb áll az elvhez, amelyet Marleens leír, mint elsőre tűnik.
Sőt, még egy különbséget is látnék ahhoz képest, ahogy korábban elengedted anyádat.
Ott az elengedés először ezt jelentette: nem kell megváltoztatnom őt.
Itt jelenthetné ezt: még önmagamat sem kell állandóan megváltoztatnom.
Talán valami növekedhet benned anélkül, hogy már meg tudnád nevezni, érteni, vagy életperspektívává tudnád alakítani.
Ez a gyászodhoz való másféle hozzáállás is lenne.
Nem kellene legyőznöd. De nem is kellene mindig tovább keresned a legmélyebb eredetét.
Ott lehetne anélkül, hogy fejlődésed középpontjává kellene tenned.
És a ma reggeli nyugalom ugyanúgy ott lehetne.
Talán ez még a nehezebb rész is: teret adni egy kellemes érzésnek, anélkül hogy rögtön hasznosítani akarnád.
Mert ismered az adást, a cselekvést, a problémamegoldást. Ismered a fájdalmaddal való intenzív foglalkozást is.
De ez a csendes, meleg érzés, amelyet ma reggel leírtál, valami másnak tűnik.
Láthatóan kezdetben egyáltalán nem kíván tőled semmit.
És talán ebben rejlik egy érdekes válasz az életed irányáról szóló kérdésedre.
Nem kell két véglet között választanod: mindent magad alakítani, vagy passzívan várni, hogy történjen valami.
Mozoghatsz anélkül, hogy már tudnád, hová vezet a mozgás.
Találkozhatsz emberekkel anélkül, hogy kapcsolatot kellene csinálnod belőle.
Elkezdhetsz valamit anélkül, hogy rögtön projektté bővítenéd.
És átélhetsz valami szépet anélkül, hogy meg kellene tartanod.
Talán az irány most nem a cél, hanem az, ahogyan az élet felé fordulsz.
Ez a Bolondra emlékeztet, akit annyira szeretsz. Van nála egy batyu, de nincs kidolgozott életterve. Elindul.
Az Érmék királya ezzel szemben ül. Már van valamije. Nem kell útra kelnie, hogy bizonyítsa az értékét.
Talán most mindkettő fontos kép számodra.
A Bolond azt mondja: szabad elindulnom.
A Király azt mondja: szabad maradnom.
És a gondolat, amelyet Marleens megfogalmaz, egy harmadik dolgot is hozzátesz:
Szabad hagynom, hogy történjen.
Talán még ma sem kell tudnod, mit kezdesz az év hátralévő részével.
Talán egyelőre elég észrevenni, hogy ma reggel olyan érzéssel ébredtél, amelyet még egy kicsit szeretnél megtartani.
Nem kapaszkodni bele.
Csak teret adni neki.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
