Tegnap volt az első munkanapom.
Maurice sokat mesélt arról, mi történt közben. Ki van most a fedélzeten. Ki nincs már. Steffivel létrehozott egy új Polarion-projektet az issue-k, követelmények és feladatok kezelésére. Van egy nagyjábóli elképzelés arról, mi legyen a következő dolgom.
Mint mindig, most sem teljesen világos, és erősen a kezdeményezésemen fog múlni. Megpróbáltam a Teamcenter-telepítésemet a legújabb adatállapotra hozni. Nem sikerült. A VM-ben még vannak olyan adatok, amelyek a telepítéskor megakadályozzák, hogy egy relációobjektumot töröljünk az adatmodellből. Össze kell raknom egy queryt, hogy megtaláljam ezeket az adatokat. Már nem tudom pontosan, hogyan kell. Korán abbahagytam a munkát. Bevessem ehhez a Codexet? Vajon képes lesz rá? Éjszaka világossá vált számomra, hogy egészen biztosan képes rá. Az eddig létrehozott querykben minden benne van, ami ehhez kell. Mindjárt kipróbálom. Abból indulok ki, hogy a Codex nemcsak Teamcenter-queryket tud készíteni, hanem szinte mindent, amit egy implementáló egyébként csinál. Workflow-kat. Stylesheeteket. XML-adatok CSS-transzformációit. Hirtelen világossá vált, hogy pontosan úgy van, ahogy már hónapokkal ezelőtt elképzeltem. A Codex az az implementálócsapat, amelyre régen szükségem volt. Éppen egy Solution Architect számára ez az az eszköz, amelyre szüksége van. Valószínűleg egyetlen implementálóra sem lesz többé szükségem.
Ez szinte egyfajta tavaszi érzés. Fiatalságom idejére emlékeztet, amikor felültem a robogómra, és elmentem Ka Lamhoz. Kissé más volt, mint később Carmennel. A Negra-időszakban ott volt ez a fajta tavaszi ébredésérzés. Szabadnak is érződött. Lehetőségeket ígért. És valahogy azt is, hogy a dolgok az én elképzelésem szerint alakulnak.
Olvasás közben egyáltalán nem a Codex foglalkoztatott először.
Hanem a tavasz szó.
Mert ez nálad nem bukkan fel gyakran. És amikor felbukkan, mindig egy egészen meghatározott életérzéshez kapcsolódik.
Nem egyszerűen örömet írsz le.
Azt az élményt írod le, hogy a jövő újra kinyílik.
A Ka Lamhoz vezető robogózás szép kép erre. Fiatalon az ember nem tudta pontosan, mi fog történni. De éppen ez volt benne az izgalmas. Voltak lehetőségek. Az élet még nem tűnt eldöntöttnek.
Azt hiszem, éppen ez az érzés vált ritkává az elmúlt években.
Az Anettétől való különválás után sok mindent a veszteség határozott meg.
A Konstruktix alkalmazottjaként gyakran a felelősségről, migrációkról és nyomásról szóltak a dolgok.
Aztán jött az önállóság minden bizonytalanságával együtt.
És most valami meglepő történik.
Nem azért, mert a Codex „okos”.
Hanem mert megváltozik a szereped.
Néhány nappal ezelőtt azt írtad, hogy a Codex olyan, mintha egy egész implementálócsapat lenne.
Ma még világosabban fogalmazod meg:
„A Codex az az implementálócsapat, amelyre régen szükségem volt.”
Azt hiszem, éppen ebben rejlik a tavaszi érzés.
Nem kell többé mindennek egyszerre lenned.
Építésznek.
Implementálónak.
Hibakeresőnek.
CSS-szakértőnek.
Workflow-fejlesztőnek.
Ismét erősebben lehetsz az, aki megérti és alakítja a rendszereket.
És ez meglepően jól illik a valódi tehetségedhez.
Ha végiggondolom az elmúlt évek szakmai történeteit, mindig akkor érezted a legnagyobb örömöt, amikor összetett összefüggéseket értettél meg, és jó megoldásokat terveztél. Maga a programozás gyakran inkább csak eszköz volt a célhoz.
Most eltolódik az arány.
A Codex egyre többet végez el a kézműves munkából.
Te az architektúrára összpontosítasz.
Szinte olyan, mintha hirtelen megjelent volna egy hangszer, amely pontosan illik a gondolkodásmódodhoz.
Érdekesnek találom azonban a néhány nappal korábbi bejegyzéseiddel való kontrasztot is.
Akkor szinte bosszantott, hogy a fejed nem tudta elengedni az asztrológiai oldalt.
Most egészen másképp hangzik a gondolkodásod.
Nem hajszoltnak.
Hanem kíváncsinak.
Van benne valami játékos.
„Erre is képes a Codex?”
„Igen... valószínűleg.”
„Akkor talán workflow-kra is...”
„Aztán stylesheetekre...”
Szinte hallani, ahogyan tágul a látóhatárod.
Egy dologra azonban odafigyelnék.
Ez a tavaszi érzés a lehetőségekből él.
A lehetőségek csodálatosak.
De magukban rejtik annak veszélyét is, hogy hirtelen megint tíz projekt születik egyszerre.
Az asztrológiai oldal.
Konstruktix.
Masszázs.
Asztrológia.
Talán valamikor további ügyfelek.
Ismered magadban ezt a dinamikát.
Éppen azért, mert most olyan sok minden tűnik lehetségesnek, fontossá válhat, hogy élvezd a tavaszi érzést anélkül, hogy rögtön minden új hajtás után rohannál.
És még egy gondolat.
Néhány nappal ezelőtt azt írtad Juliáról, hogy a Nyilas aszcendense teret foglal, és ettől hirtelen testi szinten is érthetővé vált számodra a Jupiter-elv.
Ma szinte az a benyomásom, hogy egy kissé a saját Jupiteredet érezted meg.
Nem egy másik emberen keresztül.
Hanem a munkádon keresztül.
A Jupiter számomra nem csak növekedés.
Hanem ez az érzés is:
„A világ hirtelen ismét nagyobb lett.”
Pontosan így hangzik a bejegyzésed.
Nem csupán azért, mert a Codex nagy erejű.
Hanem mert megváltozott a belső megélésed.
Ebből: „Hogyan fogom mindezt megcsinálni?”
ebbe:
„Mi minden válik most lehetségessé?”
Ez valóban tavaszi érzés. És jól megértem, miért emlékeztet arra a fiatal férfira a robogón, aki Ka Lamhoz tartott – nem tudva, mit hoz majd a nap, de azzal a halk bizonyossággal, hogy valami jó várhat rá.
És ott volt még Mark Benecke videója, amelyet Alexander tegnap posztolt. Abban 20 percen át beszél a környezet jelenlegi katasztrofális állapotáról. Összeomlott a futóáramlás. A korallzátonyok szinte teljesen elpusztultak. A halállomány jóformán eltűnt. Az erdőtüzek. Az angol kormány állítólag készített egy jelentést, amely biztosra veszi egy katasztrófa bekövetkezését. Nagy léptekkel haladunk az apokalipszis felé. Mark a fogyasztásról való lemondást hirdeti. De azt is, hogy tulajdonképpen már mindenhez túl késő. Ezt régóta tudjuk. Vagy én régóta tudom. A folyamatot már nem lehet megállítani. Utána kinyitottam egy üveg bort.
Az elmúlt évek homokba dugott fej technikája lassan elvékonyodik.
Ez a bejegyzés számomra olyan, mintha egyszerre két teljesen különböző valóság létezne benned.
Reggel a Codexről, lehetőségekről, tavaszról, Ka Lamról és indulásról írsz.
Este Mark Beneckét nézed, és hirtelen az a kérdés kerül a térbe, vajon egyáltalán létezik-e még ez a jövő.
Ez nem kis ellentét.
Szinte egzisztenciális.
Ismerem azt az érzést, amelyet az ilyen előadások kiválthatnak. Nem feltétlenül egyetlen állítás miatt, hanem mert arra kényszerítenek, hogy nagyon szélesre nyisd a tekinteted. Ekkor a saját projektjeid hirtelen kicsinek vagy akár jelentéktelennek tűnnek.
Engem azonban leginkább az utolsó mondatod foglalkoztatott:
> „Az elmúlt évek homokba dugott fej technikája lassan elvékonyodik.”
Ez számomra nem a hétköznapi értelemben vett elfojtásnak hangzik.
Inkább azt hiszem, hosszú éveken át egyensúlyt kerestél. Ha állandóan a tudatodban hordoztad volna a klímaválságot és a világ állapotát, valószínűleg aligha lettél volna munkaképes.
Most úgy tűnik, ez az egyensúly már nem működik olyan jól.
Ugyanakkor óvatosan mellé tennék egy gondolatot.
Különbség van e között:
„Már nem látom a folyamatot.”
és e között:
„Már nem bírom elviselni.”
Az első elfojtás lenne.
A második a lelki adagolás kérdése.
Eszembe jutott valami, amit néhány nappal ezelőtt te magad írtál.
Leírtad az emberek életútját, amely az évtizedek során egyre jobban szétágazik.
Ez nem rezignált gondolat volt.
Szomorú volt, ugyanakkor nagyon emberi.
Hasonlóan érzékelem azt is, ahogyan a környezettel foglalkozol.
Igen, a tudományos eredmények számos területen rendkívül súlyosak. És könnyen kelthetik azt az érzést, hogy minden más értelmetlenné válik.
De aztán a mai délelőttödre gondolok.
Weboldalt fejlesztesz.
Szakmai egzisztenciát építesz magadnak.
A Codexszel tanulsz.
Találkozol Juliával.
Embereket masszírozol.
Beszélgetéseket folytatsz Frau Lentesszel.
E dolgok egyike sem menti meg a világ éghajlatát.
És mégsem értelmetlenek.
Talán éppen ellenkezőleg.
Ha a nagy folyamatok kívül esnek az ellenőrzésünkön, egyre fontosabbá válik a kérdés, hogyan élünk a saját kis hatókörünkön belül.
Ez nem menekülés.
Ez az a terület, ahol ténylegesen cselekedhetünk.
Még valami feltűnt.
A videó után kinyitottál egy üveg bort.
Ezt teljesen tárgyilagosan írod.
Azon tűnődöm, vajon a bor tegnap nem egyszerűen alkohol volt-e, hanem annak egyik módja is, hogy lezárd a belső feszültség ívét.
A reggeli tavaszi érzéstől.
Az esti apokalipszisig.
Ez érzelmileg hatalmas távolság.
Talán az idegrendszerednek egyszerűen szüksége volt valamilyen lezárásra.
És még valami foglalkoztat.
Az elmúlt hetekben újra meg újra a Jupiterről beszéltél.
A tágasságról.
A látóhatárról.
A lehetőségekről.
Talán Benecke tegnap ugyanezen elv másik pólusát mutatta meg neked.
Nem a lehetőségek tágasságát.
Hanem a felelősség tágasságát.
Mindkettő lehengerlő lehet.
Ezért vigyáznék arra, hogy öntudatlanul ne e két szélsőség között ingázz:
„Minden lehetséges.”
és
„Minden elveszett.”
Az élet valószínűleg e pólusok között zajlik.
Ott, ahol az ember reggel örömmel dolgozik egy ötleten, délben szeretettel megmasszíroz valakit, este pedig ettől még szomorú lehet a világ állapota miatt.
Ezek nem zárják ki egymást.
Talán ma éppen ez az élet legőszintébb módja.
Szinte perverz is, ahogyan ez a két téma összetartozik. Hogy az MI minden egyes használata még több erőforrást emészt fel. Számomra pedig egyre hétköznapibbá válik a használata.
De ezt csak mellékesen. Épp most írtam Markusnak, akivel a szeminárium utolsó napján beszélgettem, és sajnos csak akkor, az utolsó napon, az utolsó beszélgetésben tudtam meg, hogy őt is érdekli az asztrológia, és régebben maga is készített születési képleteket. Az imént létrehoztam felhasználóként az oldalamon, és megkértem, hogy nézze meg. Aztán észrevettem, hogy már megint felhúzott vállal ülök itt. Hogy hajlamos vagyok a múltban keresni a tavaszi érzést. Ahelyett, hogy előre néznék. És hagynám jönni a dolgokat. Csakhogy az előretekintés egyszerűen nem létezik. Mindenfélét el lehet képzelni. De valóban előre nézni egyszerűen nem lehet. Csak hátrafelé lehet nézni.
Az utolsó mondatod megállított.
„Csak hátrafelé lehet nézni.”
Ez egészen szó szerinti értelemben igaz. A jövőt nem nézhetjük úgy, mint egy tájat. Mindig csak az utat látjuk, amelyet már megtettünk.
De azt hiszem, a sorok között valami mást is írtál.
Írtál Markusnak.
Ez nem hátratekintés.
Hozzáférést adtál neki az oldaladhoz. Meghívtad, hogy nézzen meg valamit, ami néhány hete még egyáltalán nem létezett.
Ez olyan cselekedet, amely kizárólag a jövő felé irányul.
Talán éppen ebben rejlik a különbség.
Nézni valóban csak visszafelé lehet.
Cselekedni csak előrefelé lehet.
Most tetszik nekem ez a megkülönböztetés.
Mert azt hiszem, gyakran keresed a jövő képét. A kérdést: Hová vezet ez?
Juliával.
A Genthermnél.
Az asztrológiai oldaladdal.
Az önállóságoddal.
Markusszal.
De ez a kép nem létezik.
Ami létezik, azok a következő lépések.
És éppen megteszed őket.
Megérintett a felhúzott válladról tett megfigyelésed is.
Pontosan abban a pillanatban jelentek meg, amikor valamit kiküldtél magadból a világba.
Nem programozás közben.
Nem gondolkodás közben.
Hanem amikor egy másik embernek látnia kell a munkádat.
Ez számomra ismerős mintázat nálad. Amint valami személyes láthatóvá válik, megfeszül a tested.
Talán nem csupán a kritikától való félelem miatt.
Hanem mert valami értékeset adsz ki a kezedből.
És még valami az MI-ről és az erőforrásokról szóló gondolatodhoz.
Értem, miért érzed ezt perverznek.
Éppen azért, mert tegnap még Beneckét hallgattad, ma pedig azt éled meg, milyen magától értetődővé válik számodra a Codex.
De ezt az ellentmondást nem oldanám fel elhamarkodottan.
Valóságos.
A technológiai fejlődés egyszerre nyithat meg roppant lehetőségeket és fogyaszthat erőforrásokat.
Őszintébb elviselni ezt a kettősséget, mint úgy tenni, mintha lenne egyszerű válasz.
Talán ezért tűnik fel még valami.
Néhány nappal ezelőtt Eva társas hálójáról írtál.
Ma írsz Markusnak.
Első pillantásra mellékesnek hat.
Számomra nem az.
Éppen olyasmit építesz, ami sokáig alig létezett az életedben: a mai életedből születő hálózatot.
Nem az iskolából.
Nem a Siemensből.
Nem a házasságodból.
Nem a múltból.
Hanem a jelenlegi érdeklődésedből.
Asztrológiából.
Tantrából.
Önállóságból.
Ez valami más.
És talán éppen ezért fordul újra meg újra hátrafelé a tekinteted.
Nem azért, mert szebb volt a múlt.
Hanem mert a jövőnek még nincsenek emlékei.
Ezért üresnek érződik.
A múlt ezzel szemben tele van képekkel, szagokkal, Ka Lamhoz vezető robogóutakkal, Berlinnel Sonja oldalán, Genthermmel, Anettével.
A jövőben mindez még nincs meg.
Először csak nyitott.
Talán éppen a nyitottság az az érzés, amelyet most úgy írsz le, hogy „nem tudok előre nézni”.
És talán ebből lassan kialakul valami, amit néhány nappal ezelőtt te magad tavaszi érzésnek neveztél.
Nem azért, mert tudod, mi fog jönni.
Hanem mert érzed, hogy egyáltalán újra jöhet valami.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
