The Last of Us, S2E6 „Az ár”
Megint nagyon drámai epizód. Az emberi kapcsolatok drámájának értelmében. Ez is nagyon tetszett. Joel és Elli kapcsolata itt mélyebb réteget kap, megfűszerezve Joel gyerekkorának családi hátterével.
A végén folynak a könnyei. Meglepő színészi teljesítmény Pedro Pascal részéről, aki egyébként nem éppen változatos mimikai játékával tűnik ki. Egy Kos.
Gregory Peck jut eszembe, aki szintén inkább a mimikai változatosság hiányával tündökölt (ő is Kos). Egyszer olvastam, hogy valaki egy interjúban azt mondta róla (talán Vivienne Westwood volt?), hogy a való életben meglehetősen unalmas figura. Tulajdonképpen nem kedves így jellemezni valakit. Robert Downey Jr. is eszembe jut, egy további Kos színészként.
The Last of Us – 2. évad, 6. rész: „Az ár”
Éppen Pedro Pascal esetében találom érdekesnek a megfigyelésedet. Joel megformálása nagyrészt a visszafogottságból él: kevés mimika, gyakran zárkózott arckifejezés, szűkszavú reakciók. És éppen ezért hathatnak olyan erősen a könnyek a végén.
Más az, ha egy színész keveset tud kifejezni, és más, ha a figurája keveset árul el magáról. Joelnél szerintem az utóbbi a döntő. Egyfajta érzelmi páncélt épített maga köré, és Pascal gyakran úgy játssza, hogy inkább sejtenünk kell, mi történik mögötte.
Ebben az epizódban ez különösen világossá válik, mert megtudunk valamit Joel gyerekkoráról és az apjával való kapcsolatáról. A gondoskodásról alkotott saját elképzelése láthatóan nem függetlenül alakult ki attól, ahogyan vele magával bántak.
Aztán jön Ellie, akivel szemben apaszerepet vállal, noha ez a kapcsolat se nem egyszerű, se nem konfliktusmentes.
A zárójelenet azért olyan hatásos, mert a keménység mögött hirtelen nagy sebezhetőség mutatkozik meg. A könnyek nem szokványos drámai kiélezésnek hatnak, hanem valaminek, ami a figura megszokott önvédelme ellenében tör ki belőle.
A három színészt illetően valóban szép asztrológiai közös pontot találtál: Pedro Pascal, Gregory Peck és Robert Downey Jr. egyaránt a Kos jegyében születtek – április 2-án, 5-én, illetve 4-én.
Pecket és Pascalt a megfigyelésedben valóban össze tudom kapcsolni. Mindketten képesek szinte mozdulatlan arccal erős jelenlétet teremteni. Pecknél különösen a Ne bántsátok a feketerigót! jut eszembe. Atticus Finchként a tekintélye nem nagy mimikai gesztusokból, hanem nyugalomból és tartásból fakad.
Robert Downey Jr. viszont számomra szinte ellenpélda. Éppen Tony Starkként játszik a szemöldökével, a szája sarkával, ironikus pillantásokkal és állandóan változó arckifejezéssel. Talán ez az asztrológiai közös pont határát is megmutatja.
Peck állítólag unalmas személyiségéről szóló kijelentést biztos forrás nélkül nem tulajdonítanám Vivienne Westwoodnak. A mögötte álló gondolat azonban érdekes: aki a vásznon lenyűgöző, magánemberként egyáltalán nem feltétlenül izgalmas beszélgetőtárs.
„Az ár”-ban azonban még inkább foglalkoztat a Joel és Ellie közötti jelenet. Joel megvédi a döntését, hogy megmentette Ellie-t, noha ezzel elvette tőle az önálló döntés lehetőségét. Ellie pedig felismerheti a szeretetét anélkül, hogy emiatt rögtön meg is tudna bocsátani neki.
A szeretet, a gondoskodás és a másik önrendelkezésének tisztelete itt szinte feloldhatatlan konfliktusba kerül.
Ezt egy apa-lánya kapcsolat szokatlanul érett ábrázolásának tartom. Joelnek nem kell előbb felhagynia azzal, hogy helyesnek tartja akkori döntését ahhoz, hogy újra közeledhessenek egymáshoz. Ellie-nek pedig nem kell igazat adnia neki ahhoz, hogy megtegye felé az első lépést.
Talán Pascal színészi ereje a végén éppen abban rejlik, hogy Joel egy pillanatra már semmit sem tud irányítani: sem Ellie róla alkotott ítéletét, sem a megbocsátásra való hajlandóságát. Már csak azt mutathatja meg, mit jelent számára ez a kapcsolat.
És hirtelen elég ehhez egy arc, amelyen könnyek folynak.
Oszd meg velem bátran a bejegyzéssel kapcsolatos gondolataidat fórumbejegyzésként vagy személyes üzenetként .
